A vállalat vezetője abban a tévhitben élt, hogy anyagi eszközökkel biztosíthatja lánya operaházi pályafutását.

Bohózat rendezése elsőre hálás feladatnak tűnhet, ám valójában ez a legnagyobb kihívás a színpadon. A közönség mosolya vagy nevetése nem magától értetődő, és a színészeknek komoly erőfeszítéseket kell tenniük, hogy ezt elérjék. Míg más műfajokban az érzelmi mélység vagy a gondolatébresztő pillanatok csak utólagos benyomásként jelennek meg, a komédia esetében azonnal megmutatkozik, hogy vajon sikerült-e megnevettetni a nézőket. Az Orlai Produkció legújabb előadásában Máté Gábor egy igazi klasszikus, Georges Feydeau Macskazene című darabját hozza el a közönség számára, és úgy tűnik, hogy ha már belevágott, akkor mindent beleadott.

Minden úgy zajlik, ahogyan azt a nagy mesekönyvek megálmodták: egy francia kisváros elbűvölő hangulata terjeng, fehér székek sorakoznak a teraszon, körülöttük pedig a zöldellő növényzet harsogó színekkel játszik. A családi ebéd során egy igazi komédia klasszikus karakterei foglalnak helyet az asztalnál: ott ül a fess, de kissé ügyetlen családapa, mellette a mindig élénk és szókimondó felesége, valamint az a leányka, akinek minden egyes megnyilvánulása olyan, mintha egy védtelen kisvirág lenne, aki állandóan oltalomra vágyik. A társaságot színesíti a kissé bolondos orvos és felesége, akiknek minden szava egy újabb vihart kavar. Már csak egy elegáns bonviván hiányzik, hogy a szálakat összekuszálja, és beindítsa a színes események lavináját.

Nem kell sokáig várni erre sem, a családfő, Pacarel cukorgyáros ugyanis bejelenti, hogy egy operaénekest készül szerződtetni, mégpedig azért, hogy az majd a párizsi operaházban előadja a lánya, Julie által írt operát, az új Faustot... A gazdag apa a pénzével tolja a gyerekét - oké, lehet, hogy Feydeau idején, a 18-19. század fordulójának Franciaországában így volt, hogy minden előadáshoz kellett szerezni egy mecénást...

A valódi probléma nem is csupán az, hogy ez a bumfordi apa úgy véli, a pénzével befolyást gyakorolhat, és alakíthatja a híres operaház műsorpolitikáját, hanem inkább az, hogy ehhez - finoman szólva - teljesen hiányzik a megfelelő háttérismerete és műveltsége. Amikor megérkezik a bonviván jogászhallgatóként - akiből aztán kisebb-nagyobb viharok kerekednek a hölgyek körében -, teljesen magabiztosan azt hiszi, hogy ő az a tenor, akire mindenki vágyik. Még az sem zökkenti ki, hogy a hangja egyáltalán nem az énekesek szintjén van (innen a darab címe: Macskazene), és meg van győződve arról, hogy csupán egy rossz napot fogott ki.

Amikor a lába alatt izzik a talaj, és az operában végre lelepleződik, hogy a beprotezsált ifjú tehetségnek híján van a hangzásnak, a legfőbb gondja nem is annyira az, hogy egy fakó hangú amatőrt választottak énekesként, hanem inkább az aggasztja, "mit fognak mondani" az opera befolyásos nagyurai.

Pontosan az történik, ami egy ilyen vígjátékban történni szokott, mindenki összevissza rohangál, levelek jönnek-mennek, de ezeket nem az olvassa, akinek szól, és ez aztán kacagtató félreértésekre ad okot, hiszen nem lehet tudni, ki kibe szerelemes, ki kinek udvarol, és ki marad végül hoppon a randevún. Mindehhez pasztellszínű ruhák (jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna) járulnak a rózsás teraszon (díszlettervező: Horgas Péter), mesevilágban vagyunk, ahol a végén minden elrendeződik.

Máté Gábor rendező és a Szántó Judit fordítása révén a szöveg finomhangolója, Litkai Gergely, valószínűleg úgy vélték, hogy ha már egyszer bohózatot készítenek, akkor azt igazán ki kell aknázni! Adjunk bele mindent, ami csak belefér, pörögjön a cselekmény, és legyen minden egy csipetnyivel extravagánsabb! A poénok természetesen remekül működnek, és ütemük is kifogástalan, de a meglepett karakterek szemei még inkább elkerekednek, gesztusaik pedig szélesebbek, mint valaha, ahogy kifejezik felháborodásukat vagy éppen értetlenségüket. A színpadi helyzetek így még inkább felnagyítódnak, és a közönségnek igazi szórakozást nyújtanak.

A szereplők között kiemelkedő szerepet játszik Mészáros Máté, aki a családfőt alakítja, valamint Járó Zsuzsa, aki a feleségét személyesíti meg. Mindketten Máté Gábor "legendás osztályának" tagjai voltak, ahol évről évre megrendezték az AlkalMáté Trupp előadásait, így a közös játék varázsa most is érzékelhető közöttük. Mellette feltűnik Schruff Milán, mint Landernau doktor, valamint Rainer-Micsinyei Nóra, aki Amandine-t, a doktor feleségét játssza. Ne feledkezzünk meg Bíró Panna Dominikáról, aki a lányt alakítja, és Simon Zoltánról, aki a vőlegény szerepében tűnik fel.

Egy ilyen atmoszférában elengedhetetlen egy szervilis inas, aki vágyakozva tekint a munkáltatója pezsgő életére, remélve, hogy néhány morzsát ő is megkaphat belőle. Őt Kocsó Gábor kelti életre, aki minden mozdulatával hitelesíti a karaktert. A szélhámos jogásztanonc, aki nem az operaénekesi álmaival, hanem sok más furfangos trükkel igyekszik kitűnni, Krasznai Vilmos briliáns előadásában lép a nézők elé. A figura hűvös, flegmatikus kisugárzása annyira lenyűgöző, hogy akár még tőle is tanulhatnánk az életszemléletet.

A káprázatos bohózatok virtuóza, Feydeau mesterien fokozza a konfliktusok feszültségét. Szereplői önző és ambiciózus karakterek, akiknek hiúságuk annyira elhomályosítja a látásmódjukat, hogy képtelenek észlelni a valóságot. A helyzetek folyamatosan bonyolódnak, miközben a komikum és a dráma határvonalán egyensúlyoznak.

- Az Orlai Produkció a Macskazene című előadás ismertetőjében megfogalmazza, hogy a történések körül mindig mindenki azt a verziót választja, amely a legjobban tükrözi a saját hitét és vágyait. Valóban, mindenki a saját igazságát keresi, és ez sokszor eltér a valóságtól.

Az előadás végén a Rainer-Micsinyei Nóra által megformált karakter, aki az önfejű komédiázás szellemében lép a színpadra, egy különleges monológban osztja meg gondolatait a közönséggel. A karakter körüli gátlástalan poénkodás során folyamatosan említést nyernek a női idomok, ami a társadalmi normákra és elvárásokra is rávilágít. Nóra szavaiban azonban ott rejlik egy határozott üzenet: el fog jönni az az idő, amikor a másik ember teste, alkatára tett megjegyzések már nem lesznek megengedettek. E szavak nem csupán a múltból érkeznek, hanem a jelenünkre is tükröt tartanak, és ezzel méltó záróakkordot adnak a produkciónak. Az üzenet ereje megerősíti a színpadi élményt, és arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk a társadalmi elvárásokról és a női test reprezentációjáról napjainkban.