A jövőt teljesen eltüntetni.
Régóta vágyom már arra, hogy vidékre látogassak, csak úgy, cél nélkül, ahogy évekkel ezelőtt rendszeresen tettem, akár heti többször is. Bejártam a kistérségeket, csupán kíváncsiságból, hogy felfedezzem, hogyan élünk mi, magyarok, a tejjel és mézzel övezett, rózsás arccal és matyóhímzéssel fémjelzett, mindenféle idealizmustól mentes valóságban. Trianon valóban kicsiny országot kreált számunkra, de a repülőrajttal 630 forint körüli benzinár mellett egy Őrségbe történő oda-vissza út 30 ezer forintnál kezdődik, nem is beszélve az autópálya-matricáról. De hát "eccerélünk", ahogy a miniszterelnök úr is ígérte a csodás esztendőt, így hát optimista lélekkel vágtam neki kedvenc szomorú táromnak, a Nógrád-Borsod kanyarjának, ahol Ózd, Putnok, Salgótarján és Bátonyterenye várnak rám.
Három-négy éve jártam erre, egy nyári napon, amikor a dimbes-dombos táj a legszebb arcát mutatta. Borsod és Nógrád vidéke eleve csodás, de az útvonal mentén sokszor drámaian megváltozik a kép. A táj sebei és a lelkek sebei egyaránt láthatóak. A szürkeség mindent elborít, és csak néhány gondosan megőrzött, ügyesen felújított tornácos parasztház csempész bele egy kis fehér, de mégis színes foltot a palóc falvakba. Az elhagyott, romos viskók körül pedig ott állnak az egyenformák Kádár-kockái, mint a múlt szürke emlékei. Ha van bolt, az is csökkentett tartalmú nemzeti dohánybolt, a spontán kocsmák pedig a valóságosak helyén nőttek ki. Az emberek száma alig haladja meg a párat, akik mintha céltalanul járnák a megszokott útvonalukat. A nagyobb településeken viszont már érződik az élet, mozgás van: nyitva a CBA, a turkáló, a szerszámüzlet, sőt, akár még egy butik is fellelhető, mindezek között viszont ott állnak a lelakatolt üzemek, a rozsdásodó gyárcsarnokok, melyek már életveszélyessé váltak.
