A puszta vízőrzői – harc a klímakatasztrófa árnyékában A puszta végtelen tájain, ahol a szél susogása a természet hangját adja, a vízóraaként ismert őrzők nem csupán a vízforrások védelmezői, hanem a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosai is. E különle

Balázs Zsolt régóta dokumentálja Magyarországon a vízválságot, a földjükhöz és az életformájukhoz ragaszkodó alföldi gazdálkodókról készített, Mi akkor is itt maradunk, ha ez a föld már kiszáradt című sorozatát a Telexen is láthatták az olvasók, de miután mindenhol az elkeseredettséggel és a reménytelenséggel találkozott, egy kicsit megcsömörlött. Olyan, vízzel kapcsolatos témát keresett, ami hordoz magában valami előremutatót, és nem a sorsába beletörődő, hanem a cselekvő embert mutatja be. Az, hogy valami mást kell csinálni a vízzel, mint amit eddig, mára a nagypolitika szintjére is eljutott, de még mindig inkább úgy tűnik, hogy a civilek ügye a vízmegtartás. Több önszerveződő csoport, némelyik gerillaként, próbál vizet kivezetni oda, ahol korábban mindennapos volt a jelenléte, hogy a gazdálkodón és a természeten egyaránt segítsen. Balázs Zsolt az egyik ilyen csoporttal, a Kiskunmajsa-Marispusztai Önkéntes Vízőrzőkkel vette fel a kapcsolatot, akiknek, ha egyelőre csak néhány hónapra is, de sikerült újra életet lehelniük a félsivatagba.

A Duna-Tisza közi Homokhátság vízhelyzete évtizedek óta aggasztó, hiszen a talajvíz szintje drámaian lecsökkent. A csapadékhiány és a forró nyarak tovább súlyosbítják a már amúgy is kritikus állapotot. A helyi lakosok, akik többségükben a mezőgazdaságból próbálnak megélni, napi szinten szembesülnek azzal, hogy a klímaváltozás és a vízhiány egyre inkább megnehezíti életüket. Az elmúlt évek aszályai már az őszi, téli és tavaszi hónapokban is éreztetik hatásukat, ami miatt sokan kénytelenek feladni a mezőgazdasági tevékenységeiket. A demográfiai mutatók romlása, az elvándorlás és a növekvő öngyilkossági arány pedig tovább súlyosbítja a problémát ezen a vidéken. Itt már nem csupán a megélhetésről van szó; a víz kérdése szó szerint élet-halál kérdése lett.

"Amikor a szivattyúk már 20-30 méter mélyről sem tudnak elég vizet felhozni, úgy szörcsögnek, mint Darth Vader, és amikor mindenki bekapcsolja a szivattyúját, akkor az áram is elmegy végül. De az is jól példázza, hogy mekkora szárazság van, hogy nyáron a mezei nyulak elrágják még az üvegházak csepegtető vezetékeit is, csak hogy vízhez jussanak" - szemléltette Balázs Zsolt, hogy mikkel találkoznak napi szinten a gazdálkodók.

A Homokhátság vízpótlására számos elképzelés született eddig, ám a széleskörű vízrendezési munkák még nem indultak el. Sokan úgy vélik, hogy már az is jelentős lépés lenne, ha legalább a jelenlegi csatornákat lezárnák, amelyekből a víz jelenleg könnyedén elszivárog.

A kiskunmajsai vízőrzők 2024 decemberében határozták el, hogy elárasztanak egy kéthektáros területet, hogy az onnan elszivárgó víz többük földjének biztosítson valamennyi talajnedvességet, és ne érje őket felkészületlenül a borítékolható nyári aszály. Sok gazdálkodó még mindig termést veszélyeztető tényezőként tekint a belvízre, de akik élni és túlélni akarnak a majsai pusztában, azok magukévá tették a gondolatot, hogy a vízborítás hasznos is tud lenni.

A Nagyapáti Oszkár által irányított vízőrzők egy innovatív megoldással rukkoltak elő: a kiskunmajsai termálstrand által használt, lehűtött és megtisztított elfolyó vizet, valamint egy közeli kertészet fölösleges vízkészletét kívánják hasznosítani. A strand és a kertészet vize egy csatornán keresztül összefonódik, hogy egy horgásztó táplálására szolgáljon. A vízőrzők elkötelezettek voltak a törvényesség iránt, ezért alapos engedélyeztetési eljárást indítottak. A vízügyi hatóságok és a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai is támogatták őket, de a bürokratikus folyamat sajnos két hónapot vett igénybe.

2025. február 8-án különleges esemény zajlott le: néhány pallódeszkával ideiglenesen lezárták a csatornát, ezzel pedig egy kéthektáros legelőterületet elárasztottak. Az így kialakult tó legmélyebb része 80 centiméter mélyre süllyedt, és a vízfelület azonnal életre keltette a környék biológiai sokféleségét. Számos vízimadár érkezett a területre, és mocsári teknősök is feltűntek. Hamarosan világossá vált, hogy nem csupán a vízfelszín értékes, hanem a talaj is, amely a víz elárasztásának következtében újra nedvességgel telítődött – másfél kilométerre a vízparttól egy locsológödörben három év után ismét megjelent a víz.

Az elzárás és az árasztás csak időszakosan tud működni, így a tocsogó csak néhány hónapig élt. Nyáron a strand és a kertészet is kevesebb vizet bocsát ki, a melegebb időszakban a horgásztó is nagyobb mennyiséget igényel, és a párolgási veszteségek is megnőnek. Ezen a kevés vízen is több szereplő próbál osztozkodni, és az ilyen konfliktusok még inkább kiéleződhetnek a jövőben, ahogy egyre többen lépnek majd fel az igényeikkel.

"Pár hónapba belesűrítve végignézhettem azt, ami körülbelül száz év alatt játszódott le a Homokhátságon. Végre lett víz, aztán el is tűnt. Mint a Kőmíves Kelemennél, amit megépített estére, az reggelre leomlott" - mondta Balázs Zsolt, aki ezzel együtt is reménykeltőnek találja ezt a projektet, amikor is a kiábrándultság tenni akarásba fordult át. Neki is világossá vált, hogy sok esetben nem kellenek milliárdok, elég lehet néhány szál deszka is a látványos eredményekhez.

Szilárd 2010-ben vált tanyatulajdonossá, amikor a terület még bővelkedett vízben, és a halastó szintje 1,5 méterrel a környező táj fölött helyezkedett el. Most reményei szerint, ha a vízmegtartó programjuk sikerül, talán a tanyájának közvetlen közelében is sikerülhet valamilyen pozitív lépést tenni a vízgazdálkodás érdekében.

Apja a képen látható ladikkal rendszeresen átevezett a Dunán, így Szilárd vízhez fűződő kapcsolata már gyermekkorában megerősödött, éppen úgy, ahogyan a természet közelségének megbecsülése is. Amikor ideköltözött, magával hozta a ladikot, hogy a korábban vízben gazdag tájban lányaival együtt élvezhessék, és továbbadhassa nekik azt az élményt, ami gyerekként számára is oly jelentős volt. "Most, víz híján, a porban fürdünk" - tette hozzá keserű iróniával.

Jani bácsi, a puszta igazi gyermeke, ezen a tanyán nőtt fel, ahol a napfény és a szél meséi kísérik mindennapjait. Gazdálkodása során főként gabonát vet, amelyet egy régi, de még mindig funkcionáló vasúti kocsiban tárol. Ezen kívül háztáji jószágok is élnek nála, akik színesebbé teszik a mindennapokat. Az utóbbi évek szárazsága azonban súlyosan érintette, a kút és a locsológödre is kiürült. Ezért döntött úgy, hogy csatlakozik a vízőrzőkhöz, bízva abban, hogy a közös erőfeszítések révén megőrizhetik a vizet a tájban. Reményei szerint, ha sikerül vízhez jutnia, az nemcsak a növényei fejlődését segíti elő, hanem a gazdasága is fellendülhet.

"A világ teljesen megőrült. Az egyik sarka lángokban áll, míg a másik a víz alá merül, és van, ami teljesen kiszárad. Ilyen vagyunk mi." - mondta.

Nagyapáti Oszkár 2022 óta vállal vadőri feladatokat, és azóta nap mint nap szembesül az élővilág szenvedésével és pusztulásával, amit nem hajlandó elfogadni. Rendszeresen gondoskodik a vadakról, és ha az időjárás engedi, havonta feltölt egy 220 literes hordót a központi vadetető mellett. Nyáron kéthetente körülbelül 1800 liter vizet juttat el a hat különböző helyszínre kialakított vaditatóhoz. A régióban megmaradt kevés vízforrás pedig nemcsak az állatok, hanem az emberek számára is létfontosságú.

"A vízhez volt a legtöbb kötődésem. Ahová a szüleim építkeztek, ott egy nagy tó volt a ház előtt, amit a kétezres években sajnos feltöltöttek homokkal, végleg megszüntetve azt. Mindig nagyon vártam, hogy kellő eső után ősszel megemelkedjen annyira a talajvíz, hogy aztán gőtézhessek, békázhassak, piócázhassak. Rengetegszer elmerültem a vízbe, sokszor be sem mertem menni, mert féltem, hogy leszidnak, mivel mindig megmerült a csizmám. Ez a víz sosem volt 50-60 centiméternél mélyebb. Egész napokat voltam kint, a vízi világot vizsgáltam, és sokat csónakáztam. Édesapám egy kombájnfülketetőből csinált nekem csónakot, aminek a segítségével az utca gyerekeivel csónakáztunk! Ezt akkori fejjel fel sem lehetett fogni, hogy mekkora kincs lesz ez majd harminc év múlva!"

"Az erdőtelepítésekben mindig is bíztam, hiszen számos kedvező tulajdonsággal rendelkeznek az erdők. Képesek homokot megkötni, javítani a talajszerkezetet, és párologtatásuk révén páraképződést segítenek elő. Azonban ma már tisztában vagyunk azzal, hogy a párologtatásra nincs elegendő víz, így ez a megoldás is kérdésessé vált. 2024 augusztusa óta mélyebben belemerültem a vízmegtartás lehetőségeibe. Szeptemberben ellátogattam a Marisi-csatornához, és akkor jöttem rá, hogy ha a csatornában víz van, azt mindenképpen meg kell tartani. A mi csatornaszakaszunkban sajnos nem volt víz, de a felsőbb szakaszon bőven akadt, ám volt, aki már vételezett belőle, ráadásul a szárazság miatt a föld is magába szívta azt, ami még megmaradt. Bejártam a határt, felfedeztem a kiskunmajsai csatornahálózat minden részét, és folyamatosan azon töprengtem, milyen lépéseket lehetne tenni. Ekkor egyedül voltam, és semmilyen vízügyi szakember nem állt mellettem; mindössze apukámtól tanult alapvető tudásom volt a tarsolyomban. Láttam, milyen eredményeket értek el a civil vízőrzők a jászkarajenői pusztában a vízmegtartás terén, és ez nagy inspirációt jelentett számomra" - mesélte Nagyapáti Oszkár.

"Nyár közepére itt már szomjazik az élővilág. A vadnyulak annyira ki vannak szomjazva, hogy bemerészkednek egészen a tanyáig. A csepegtetőrendszer csöveit elrágják, az innen szivárgó vizet nyalogatják. Rossz érzés azt látni, tapasztalni, milyen változások történnek. Húsz éve pár méterre még volt víz. Most ott tartunk, hogy 30 méterről a szivattyú alig tudja a vizet felszívni. Azért csatlakoztam a vízőrzőkhöz, hogy tegyünk valamit a környék lassú haldoklása ellen" - mesélte Tamás, a növénytermesztő vízőrző.

"Több generáció óta ez a hely a családunk szívverése. A tanya, a földek, az erdő, és minden élőlény, aki itt otthonra lelt vagy csak átutazik, mind-mind része ennek a különleges világnak. Itt, ebben a vidéki környezetben a tanya védelme szorosan összefonódik az élőhelyek megóvásával és az élet védelmével is. Ez a felelősség nem csupán kötelesség, hanem a mi életformánkkal járó természetes elkötelezettség - mondta Kata, aki állattartó és vízvédelmi őr."

"Édesapám korábban libát és pulykát tartott, de manapság azt már nem lehet itt a madárinfluenza miatt. Én ezért inkább a csirketartásra összpontosítok, bár már lassan az is lehetetlenné válik. A madárinfluenza megjelenése óta zárt tartásban vannak a csirkék, ami biztonságosabb, de idén tavasszal akkora a járvány, hogy valószínűleg szeptembertől áprilisig le kell majd állnunk. Az aszály miatt pedig folyamatosan emelkednek a takarmányárak. A hőségben folyamatos párásítás kell a csirkéknek, amihez vízre van szükség. De ezt hogyan lehet biztosítani, ha a környéken kb. tízezer kút van, és nyár közepére mindenki egyszerre próbálja öntözéssel pótolni a vízhiányt, és elfogy a víznyomás? Nekem a családunk megélhetéséhez 30 ezer darab csirkéről is gondoskodnom kell" - mondta Kata.

Harminc évvel ezelőtt, amikor a talajvízszint már kezdett csökkenni, az őszi, téli és tavaszi csapadék még mindig képes volt feltölteni a vidéket. Kata számára a családi tanya jelentette a gyermekkorát, ahol ezt a természeti csodát még élvezheti.

A helyi vízvédelmi szakemberek a vízügyi hatóság engedélyével csatornatisztítást és deszkaberakást hajtottak végre, hogy fenntarthassák a víz szintjét, és ezzel növeljék a régi Marisi-tó vízállását, miközben elősegítik a víz talajba való beáramlását is. A gátőr nem ajánlotta a további zárásokat, mivel az alacsonyabban fekvő területeken több tó még nem érte el a megfelelő vízszintet.

A föld olyan, mint egy hatékony szivacs, ami mohón magába szívja a vizet. Az elzárás után azonban észlelhetően csökken a vízszint, így ahhoz, hogy ezt a szintet stabilan tartsuk, és hogy a beszivárgó víz mennyiségét növelni tudjuk, elengedhetetlen, hogy más területeken is elzárásokat végezzünk.

"Ezt mi értük el. Még ha ideiglenesen is, de visszahoztuk az életet a pusztába" - mondta Oszkár.

Az elzárt csatorna vizével feltöltött, kéthektáros zöld terület igazi ritkaságnak számít a félsivatagos tájon. Kiskunmajsa vízőrzői pedig élen járnak ebben a különleges kezdeményezésben. A legmélyebb részen, ahol a víz 80 centiméter mélyen áll, mindössze két hónappal az elzárást követően már költő madarak, mocsári teknősök és halak bukkantak fel, megteremtve ezzel egy új életformát a területen.

Március 23-án a Kiskunmajsai-Marispusztai Vízőrzők összegyűltek az elárasztott terület mellett, hogy megünnepeljék a közösség sikerét. A 36 főt számláló közösségből mindenki hozott valamit a saját gazdálkodásából, terményeiből az eseményre. Szilárd elhozta apja dunai ladikját is, és Oszi bácsi is az általa készített kombájntetőcsónakot, amivel Oszkár gyerekkorában csónakázott.

A vízőrzők elkötelezett munkájukkal igyekeznek megóvni az elöntött területek jellegzetes élővilágát és lakóit. Fészkelő vízimadarak védelme érdekében kerítést emeltek, hogy megakadályozzák a kóbor kutyák és rókák könnyű hozzáférését a fészkekhez.

"Jelenleg a nyarak szinte kibírhatatlanok itt a Homokhátságban, és azt semmiféleképpen nem szeretném, hogy a gyerekeink az elköltözésben gondolkodjanak. Tényleg úgy néznek ki a nyarak, hogy egyszerűen nincs miért itt lenni, minden ki van égve, olyan sokszor, mint egy atomsugárzás utáni puszta" - mondta Nagyapáti Oszkár.