"Bármi, amit képes vagyok énekelni, az egy dal; míg ami nem fér bele a hangom világába, az csupán vers." - ez a gondolat Bob Dylan szavaira emlékeztet a Sehol se otthon című művében.
A hatvanas években senki sem vette elő az aerosolos festékpalackját, hogy a falra fújja: "Bob Dylan az Isten", a hajnali órákban a jegyzettömbje fölé görnyedő srác hamarosan mégis a markában tartotta a fél világot.
Mindig távolodott, mégis folyamatosan közelebb került ahhoz a helyhez, ahol egykor megszületett. Amikor Amerika életre kelt, az úton lévők egyetlen kérdése összekapcsolta őket: "Merre visz az utad, testvér?" A válasz pedig így hangzott: "Hát, nem mindig a haza felé, testvér." A mozikban a legutóbbi héten debütált Sehol se otthon című film egy kultikus popsztár felemelkedését meséli el, aki öt év alatt odáig jutott, hogy képes volt három percre megállítani az időt. Bob Dylan a világ egyetlen Nobel-díjas zenésze, aki zenéjével és szövegeivel újra és újra megihleti a generációkat.
A Sehol se otthon rendezője, James Mangold hisz abban, hogy a pisztoly helyett gitárt ragadó magányos hős jutalma az, hogy egyszerre talál rá élete szerelme és költészetének saját hangja. Húsz éve nagy sikert aratott A nyughatatlan című Johnny Cash-filmmel, és most újra jók az esélyei: a Sehol se otthon számos Oscar-díj-jelölést kapott. A nyughatatlan a countrysztár Cash teljes életvonalát mutatja be, a Sehol se otthon az első pár évet, amikor minden eldőlt.
Dylan olyan módon lépett be New Yorkba, mintha a Mayflower utasai tennék, egy távoli, eldugott vidékről érkezve, tele álmokkal és reményekkel.
Még nem töltötte be a húszat, de a múltja már egy egész életnyi tapasztalatot rejtett a hátizsákjában. A város, ahol megérkezett, nem várta tárt karokkal; senki sem hívta, senki sem érdeklődött iránta. New York alapszabálya azóta is megmaradt: itt senki sem készül fel igazán a nagy ugrásra. Dylan egy kis minnesotai bányászvárosból érkezett, ahol a nyarak tűzforrók, a telek pedig dermesztően hidegek voltak, de semmi más nem történt, amiért érdemes lett volna lázadni. Az érvényesüléshez vezető útját nem könnyítette meg, hogy alacsony termetű, nem éppen modellalkatú, és inkább csendes, mint társaságkedvelő volt.
Két segítő szellem létezésében hitt, és valóban, mindkettőre rátalált. A film első jeleneteiben felbukkanó amerikai folkzenehősökről ironikusan intézkedik az idő: az egyiket elsorvasztja, a másiknak megengedi, hogy jó egészségben még sokáig pengesse a bendzsóját. Dylan a munkástagozat keserű ikonjában, Woody Guthrie-ben hisz, akit olyan intézményben tartanak élete nyomorúságos utolsó hónapjaiban, amilyenben a Száll a kakukk fészkére figuráit. Guthrie a gitárjára ezt a szöveget írta: "Ez a gitár kinyírja a fasizmust." Ha valaki megfordította a névjegyét, ezt olvashatta: "Még nem haltam meg." A másik szellemnek, Pete Seegernek a majdnem örök élet jutott.
Egy 1967-ben készült interjúban Dylan arról beszélt, hogy
az ember akkor sikeres, ha reggel felkel, este lefekszik, a kettő között meg azt csinál, amit akar.
Ezt tette egész életében, nem öregkorára kapargatta össze a múltat. Több mint fél évszázada tartó jelenléte a zeneiparban kiválóan dokumentált, a lemezei, a szövegei fellelhetők mindenhol, ahol az emberiség kulturális kincseit gyűjtik.
Mangold Dylan-filmjének varázslatos világában az egyszemélyes hősök talán utoljára kaptak esélyt arra, hogy felforgassák a világot. A hatvanas évek elején három alapelv irányította az emberek életét: Ne félj, ne irigykedj, ne légy rosszindulatú! Ezen az úton kellett haladni - "Minek a hold, amikor itt ragyognak a csillagok?"
