Eddig talán még sosem tapasztalt ennyire jelentős sikert a női jogokért folytatott mozgalom.

Fontos, hogy tisztázzuk az elején: mindez már semmilyen módon nem segíthet azon a japán nőn, akit meggyilkoltak, sem az árván maradt gyermekein, sem a családján vagy barátain. Ahogy nem nyújt semmiféle vigaszt azoknak a meggyilkolt nőknek és gyerekeknek sem, akik azért vesztették életüket, mert a magyar jogi keretek és a hatósági eljárások képtelenek voltak megvédeni őket a családon belüli, párkapcsolati és a nők, gyermekek ellen irányuló erőszak végzetes brutalitásától. Sokan közülük névtelenségbe merültek, hiszen a kollektív emlékezet nem őrizte meg az emléküket.

Mindazonáltal a mai nap a hazai nőjogi mozgalom egyik - ha nem a - legnagyobb sikerét hozta el.

A rendőrség a mai napon egy izgalmas sajtótájékoztatót tartott, ahol fontos információkat osztottak meg a közönséggel.

Ez önmagában véve hatalmas siker, hiszen nem egyszerűen elismerte a rendőrség, hogy hibát követett el (még egyszer: a meggyilkolt nőn ez már nem segít), de az ügynek lettek személyi következményei is, ahogy olyan lépéseket is elrendeltek, amelyek előremutatóak, és amelyek - részben legalábbis - fedik azokat a követeléseket, amelyeket az üggyel összefüggésben, és úgy általában véve is követelt a nőjogi mozgalom.

Három nappal ezelőtt, szombaton a Parlament előtt a tüntetésen a Patent Egyesület aktivistája, Mommertz Fanny arról beszélt, hogy a hasonló esetek jövőbeni elkerülése érdekében kötelező, átfogó képzést követelnek a rendőröknek a nők elleni erőszakról. Kitért arra is, hogy a nők elleni erőszak egy saját jegyekkel rendelkező, körülhatárolható bűncselekménytípus, ami bármelyik nőt érintheti, és az ezzel kapcsolatos tudást birtokolnia kéne a rendőröknek is. Egy hónapot, a nőnapig adtak időt a rendőrségnek, hogy bejelentsék, kötelező képzést vezetnek be. Ha ez addig nem történik meg, újra tüntetni fognak - mondta -, illetve elindítottak egy petíciót is, amelyet az azóta eltelt időszakban mintegy négyezren írtak alá.

A rendőrség most arról beszélt, hogy bővíteni fogják a családon belüli erőszak témában érzékenyítő tréningre küldött kollégák számát, vagyis egyelőre a kötelező képzésről még szó sincs, sőt, azt sem tudjuk, hogy eddig hányan vettek részt ilyen képzésen, mint ahogy azt sem, hogy kikkel akarják bővíteni az érzékenyítő tréningen részt vevők számát.

Annyiban persze üdvözlendő ez a lépés, hogy a rendőrség most éppen nem süket az elégedetlen hangokra. De ennél tovább kell menni.

Kiemelkedően fontos, hogy a rendőrség végül elismerte a tévedéseit. Ugyanakkor érdemes hangsúlyozni, hogy ez csakis a meggyilkolt nő barátainak és a Patent Egyesületnek az elszánt fellépése révén történt. Ők nem engedték, hogy a hallgatás fátyla boruljon az ügyre, és határozottan rámutattak a rendőrségi eljárás súlyos hiányosságaira. Az ügy kezdeti lezárása során sajnálatos módon a legnyilvánvalóbb jeleket is figyelmen kívül hagyták, mintha csak egy szőnyeg alá akarták volna söpörni a problémát.

A helyzet súlyosságát csak tovább fokozta, hogy a hatóság közönyének megnyilvánulásai szembetűnővé váltak. A BRFK közösségi médiás kommunikációja és az emlékezetes rendőri sajtótájékoztató során tapasztaltak egyaránt rávilágítottak arra, hogyan viszonyulnak a hatóságok a bántalmazott nők problémájához. A cinikus megjegyzések, az áldozat ismerőseinek figyelmeztetéseit figyelmen kívül hagyó hozzáállás, valamint ahelyett, hogy bocsánatot kértek volna, inkább az "intuícióra", a "rutinra" és az "évek tapasztalatára" való hivatkozás, mind azt mutatta, hogy a hatóság képtelen elismerni saját mulasztásait. Mindez azt példázza, hogy a hatóság még akkor is a hatalom birtokában próbál kommunikálni, amikor nyilvánvaló, hogy a munkájuk nem megfelelően lett elvégezve.

Az eredmény ebben az esetben: egy nő halála. Meggyilkolta a volt férje, aki ellen többször is tett bejelentést. Olyan bejelentéseket, amelyeket lesöpörtek az asztalról.

A jelenlegi eredmény azon emberek érdeme, akik bátran kiálltak az áldozat mellett, és hangot adtak annak fájdalmának. Ők vállalták a kockázatot, hogy szembeszálljanak az intézményi árulással, folytatva azt a harcot, amelyet az áldozat már nem tudott befejezni.

Nem csupán arról van szó, hogy a családon belüli erőszak témáját érintő érzékenyítő tréninget nem csupán kötelező jelleggel kellene elvégezni. Sokkal inkább arról van szó, hogy ez a jelenség csupán a mélyebb, valós problémák felszínre kerülése. Az igazi megoldás keresése helyett gyakran csak a felszínt simítjuk el, miközben a lényeg még mindig rejtve marad.

Emlékezzünk vissza arra, hogy kevesebb mint egy hete Gulyás Gergely miniszter a Kormányinfón milyen megdönthetetlen elvágólagossággal beszélt arról, hogy a hazai jogszabályi környezet megfelelő, vagyis "jogi értelemben minden eszköze megvan a rendőrségnek és a hatóságnak" arra, hogy ezeket az ügyeket megfelelően kezelje, és legfeljebb egyéni hibák vezethetnek hasonló tragédiákhoz.

A valóság sokkal összetettebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik.

Addig is, amíg például nem rendelkezünk konkrét információkkal arról, hány nő és gyermek veszti életét a családon belüli erőszak következtében, sötétben tapogatózunk. A becslések szerint évente körülbelül 50 áldozat esik áldozatul ennek a borzalmas jelenségnek, de a hatóságok nem nyújtanak pontos adatokat ezzel kapcsolatban.

Amíg a kormány figyelmen kívül hagyja a nőjogi szervezetek szakértői javaslatait és figyelmeztetéseit, addig a probléma csak adminisztratív keretek között létezik. Ez a megközelítés - ahogy már sokszor tapasztaltuk - nem hoz tartós megoldásokat, és napról napra súlyosbítja a bántalmazott nők és gyermekek helyzetét.

Mindaddig, amíg a gyakorlatban fontosabb a bántalmazott nők és gyerekek életénél az, hogy a gyerekekre kényszerláthatást erőltessenek - márpedig a bírósági gyakorlat ezt mutatja -, és amíg a miniszter is arra hivatkozik, hogy ezek az ügyek kényesek, mert az ő értelmezése szerint a gyerekek érdekeinek figyelembevétele annyit tesz, hogy ne szakítsák el őket az apjuktól (még akkor se, ha ez az apa bántalmazza az anyát), bizonyosan nincs minden rendben sem a jogrenddel, sem a bírósági gyakorlattal.

És mindaddig, amíg a magyar kormány pusztán azért nem ratifikálja az Isztambuli Egyezményt, mert annak álláspontjuk szerint minden eleme megvalósul a magyar jogrendben, a magyar kormány számára pedig elfogadhatatlan az, hogy az egyezményben a születési nemeket biológiai nemekre írnák át, addig esély sincs arra, hogy valóban átfogó szemlélettel lépjenek fel a nők elleni erőszak ellen.

Az Isztambuli Egyezmény ugyanis ezt garantálná: az átfogó szemléletet. Ami jelenleg a magyar rendszerben nem található meg - ezt bizonyítja minden elutasított feljelentés, minden meg nem védett nő, minden értelmetlen és kegyetlen halál.

A kormány jelenleg egyedi esetekről, és egyéni rossz döntésekről kommunikál, miközben a probléma rendszerszintű, és ahhoz, hogy valóban hatékonyan legyen kezelve, nem pusztán a rendőrség szemléletváltására lenne szükség (arra is, de nem csak arra).

Ma örülhetünk annak, hogy egy első lépés megtörtént. De ez az öröm azonban inkább legyen megerősítés: van értelme a küzdelemnek, de messze vagyunk még attól, hogy biztonságban érezzük magunkat.