Aggódtam, hogy ez az egész csak egy hatalmas illúzió, és a gondosan őrzött látszatvilágom egyszer csak szétpattan.
Miklós Ádám Mélypont érzés című dokumentumfilmje a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerte el, ezzel különleges elismerést kapva. A fiatal rendező számára a forgatás nem csupán egy filmes projekt volt, hanem egy mélyen spirituális és fizikai kaland, amely során olyan kapcsolatokat alakíthatott ki mások életével, amilyeneket korábban soha nem képzelt el. Az élmények és interakciók révén Miklós nemcsak dokumentálta, hanem részévé is vált azoknak a történeteknek és érzéseknek, amelyek mély nyomot hagytak benne.
"Annak ellenére, hogy manapság elengedhetetlen, nem fektetek hangsúlyt arra, hogy pozicionáljam magamat a filmiparban, inkább a szívem után megyek, és olyan történeteket mutatok be, melyekkel változtatni lehet az emberek látásmódján." Ádámnak ez a negyedik dokumentumfilmje, és lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a témáiban - legyenek azok bármilyen nehezek - a pozitív szálak inspirálják. Azt meséli, hogy a Mélypont érzés ott folytatódik, ahol a Toxikoma véget ér, vagyis nem a szerhasználat folyamatának erős vizualitásával hökkenti meg a nézőket, hanem a felépülés őszinte pillanataival. "Ha a Trainspottingra, a '90-es évek kultfilmjére gondolunk, ebben is azt mutatják meg, mit okoz a drogozás, hogyan jön le róla az ember, milyen traumatikus, amikor a hányásában fetreng. A mi szereplőink viszont nem színészek, a korábbi szerhasználataik során készült felvételeket ezért sem akartuk megmutatni. A droghasználókról általában az a bizonyos kép él az emberekben, hogy fekszenek a Blahán és szúrják magukat. Mi pont ezt akartuk árnyalni. Az foglalkoztatott, hogy sok szerfüggőn észre sem lehet venni, hogy az. Persze vizuálisan ez nem annyira szexi, mert dramatikusabb úgy látni valakit, aki éppen a szétesés határán van."
A fiatal rendező szerint az önmagunkon való lelki munka, a terápia, az érintettekkel való közös gyűlésekre járás és egy segítőnek bizalmat szavazni a legfontosabb utak a felépüléshez. Számos filmben az "évekkel később" felirattal átugorják a drogletétel és a normális életbe való visszatérés közötti időszakot, pedig Ádám úgy gondolja, ezt iszonyú fontos megmutatni, mert éppen ez mond az embereknek a legtöbbet. Azt, hogy a drogok rosszak, tudjuk. A film arra keresi a választ, miért élnek velük mégis annyian, honnan ered a szerfüggés gyökere. Nyilván millió válasz lehetséges, ám egyvalami közös bennük: mind lelki utakra visznek. A Megálló Csoport Alapítványnál nemcsak ezekre vezetik rá a betegeket, hanem abban is segítő kezet nyújtanak nekik, hogy a szerhasználat felfüggesztése mellett megtanulják és gyakorolják az önterápiát. A Mélypont érzés két főszereplője: Boróka és Szilveszter ennek az útját járta be a kamerák előtt.
Boróka számára a forgatás során minden biztonságosnak tűnt, és nem alakultak ki kínos helyzetek. Ugyanakkor a kamera jelenléte olyan érzéseket hozott elő benne, amelyekről talán nem is gondolta volna, hogy felmerülnek. "Ami Szilveszterrel vagy velem történt, az nem egyedi jelenség. Magyarországon az alkoholizmus szomorú valósága sok család életét befolyásolja, így könnyen belátható, hogy az ilyen háttérrel rendelkező gyermekek száma is jelentős. A drogokkal kapcsolatos problémák sem elhanyagolhatóak. Én magam is hasonló környezetből származom, és az, hogy volt egy hely, a Megálló, ahol megoszthattam a gondjaimat, nagyban hozzájárult a felépülésemhez. Szükség van egy társadalmi paradigmaváltásra ezen a téren, és remélem, hogy ha a film csak egyetlen embert is segít kimozdítani a függőségről való hallgatás állapotából, akkor már megérte nyilvánosan vállalnom a terápiát és a saját történetemet. Gyerekként a legrosszabb félelmem az volt, hogy valaki rákérdez, mi zajlik bennem. Sokkal elviselhetetlenebb volt számomra az a lehetőség, hogy észrevesz valamit rajtam, és akkor kénytelen vagyok megosztani vele a küzdelmeimet. Attól tartottam, hogy ezzel felfedem a szüleimet, és elveszítjük egymást."
Ma viszont már tudom, hogy az egyetlen kiút mégis az, ha beszélünk róla. A forgatás kezdetén még nem voltam ilyen tudatos, ez a stábbal együtt töltött hónapok során fogalmazódott meg bennem; annak nyomán, hogy végigkísérték a terápiámat." Boróka szerhasználó családból származik, a szülei tinikoruk óta drogfüggők, emiatt sosem lehetett igazán gyerek. Az érzelmi elhanyagoláshoz agresszió, fizikai bántalmazás is társult. "Sokszor úgy mentem suliba, hogy nagyon fájt a fejem, mert anyukám előző este beleütötte a falba. Azt is rendszeresen végignéztem, ahogyan apukámmal verekedtek. Egyedül a szertorna nyújtott biztonságot, amit éveken át a legmagasabb szinten űztem.
A gimnáziumban kezdtem rendszeresen füvezni, aztán inni, majd jött az ecstasy, a kokain, a nyugtató. Éveken át így éltem, de egyszer úgy éreztem, hogy változtatnom kell. Tudtam, hogy egyedül képtelen vagyok kilépni a függőségből, ezért az egyik tanáromtól segítséget kértem. Így kerültem 2020-ban a Megálló csoporthoz, ahol a film is készült.
Jelenleg harmadéves hallgató vagyok a Testnevelési Egyetemen, és örömmel jelentem, hogy visszatértem a versenysport világába. Felfedeztem a streetworkout freestyle-t, amely sokban hasonlít a szertornához, és ez a tapasztalat mérföldkőnek számít a felépülésem során. Bár továbbra is járok terápiára, a sport tevékenységek új keretet adtak a mindennapjaimnak, és segítettek abban, hogy tudatosabban figyeljek az egészségemre. Az utam nem volt mindig zökkenőmentes, voltak nehéz pillanatok is, amikor visszaestem, de most már a sport és az ahhoz kapcsolódó életmód áll a középpontban. A tanulmányaim befejeztével sportterápiás foglalkozások indítását tervezem, mert tapasztalataim szerint komoly hiány van az ilyen szakemberekből, pedig óriási szükség lenne rájuk. Ezen a területen szeretnék kibontakozni, és hiteles szakemberré válni, hiszen a sport volt az, ami valóban megmentette az életemet.
Szilveszter egyáltalán nem örült, amikor Ádám megérkezett a Megállóba, és szóba került, hogy a terápiás csoportokon kamera forog majd. Élete legnehezebb időszakát élte át, és minden sejtje tiltakozott az ellen, hogy ezt egy kívülálló végignézze. A kocka akkor fordult, amikor a szorongását legyőzte a szereplési vágya. Művészeti szakközépiskolába járt, és gyerekkori álma volt, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Ahogy teltek a hónapok, megszerette Ádámot, és már nem amiatt aggódott, hogy film készül a terápiáról, hanem hogy kitüntetett szerephez juthat-e benne. Úgy érezte, mindent meg kell tennie ezért. Arra vágyott, hogy az egész világ megismerhesse. "Az a másfél év, amíg Ádám filmezett bennünket, a szó szoros értelmében kilökdösött a komfortzónámból, hiszen egyáltalán nem akartam például sziklát mászni, a film kedvéért mégis megtettem. Az, hogy a természetben voltunk, kimozdított az őrület és a sötét gondolatok fogságából. Mindegy volt, hogy mi a cél: hogy jobban akartam lenni, vagy az tetszett, hogy egy film főszereplője lehetek. Nem tudtam tovább izolálni magam, kénytelen voltam terápiás társakkal együtt lenni, a gyógyulás útján haladni, és ezáltal nemcsak működő módszereket, hanem fantasztikus embereket is megismertem. A sziklamászás és a forgatás ráadásul most kezd csak igazán terápiaként hatni, ahogy itt ülök és mesélek róla. Ma már őszintén tudok válaszolni a kérdéseidre. Nagyon sok munka van emögött. Megtanultam, hogyan legyek önazonos; hogy ne a félelmeim irányítsanak, mert akkor ismét rosszul leszek, és annak megint droghasználat lenne a vége."
Szilveszter egyetemista évei alatt lépett először a drogok világába, remélve, hogy ezek segítenek neki megszabadulni az évek óta tartó megfelelési kényszerétől, pszichés problémáitól és a homoszexualitásával kapcsolatos szorongásától. A szerek által nyújtott ideiglenes felszabadulás varázsa elragadta, és azt az illúziót keltette benne, hogy végre önmaga lehet, hogy a félelmei eltűnnek. Azonban a fokozatosan kialakuló fizikai és mentális függőség végül az árát is megkérte.
Az életem tele volt mélypontokkal, de egyik sem tudott eltántorítani attól, hogy folytassam az utamat. Két fontos tényező késztetett arra, hogy kapcsolatba lépjek a pszichiátriával, majd a Megállóval. Az első az volt, hogy a legutolsó évemben egyetlen tiszta napot sem éltem meg, ami még a tudatállapotom csúcsán is megrémített. A másik ok pedig az, hogy minden célom és jövőképem eltűnt az életemből. Mentálisan és fizikailag is jelentős romlást tapasztaltam, folyamatos rohamokkal küzdöttem, megjártam a detoxikáló programot, és végül teljesen elzárkóztam a külvilágtól. Ekkor döntöttem úgy, hogy segítséget kérek. Ma már van világom, tele célokkal, vágyakkal és álmokkal. Ennek az az alapja, hogy folyamatosan dolgozom az önismeretemen, imádkozom, terápiákba járok, és részt veszek önsegítő csoportokban, miközben próbálom kezelni az élet kihívásait. Ez nem könnyű feladat, hiszen a szenvedélybetegség egy életen át elkísér, és különösen a mélypontokon fokozott a kockázata a visszaesésnek. Fontos, hogy tudatosan kezeljem ezeket az érzéseket és időszakokat. Az út nem egyszerű, de a felépülés csodás ajándékokat kínál. El kell fogadni, hogy az élet nem mindig tele örömmel és boldogsággal; vannak fájdalmas pillanatai is, és az embernek sokat kell dolgoznia a fejlődéséért. Különféle hobbikkal töltöm az időmet, edzek, nyelveket tanulok, és luxusmárka vezető pozícióját töltöm be. Emellett szeretném folytatni a tanulmányaimat, mert nagy álmom, hogy addiktológiai konzultánssá váljak.
Ádám rendezői munkásságára már a Menla hagyatéka című 2016-os film is ráirányította a figyelmet. Skóciában, a St. Andrews-i Egyetemen tanult filmelméletet, és arra készült, hogy játékfilmeket rendez majd, a dokumentumfilmezés egyáltalán nem érdekelte. "Az egyetemen egy ismerősöm, aki Nepálban járva átélte, milyen érdekes a szerzetesnők élete, csapatot keresett maga mellé, hogy filmet forgasson róluk. Azonnal jelentkeztem. Nem is a téma fogott meg, hanem egy markáns érzés, ami megértette velem, hogy ez az utam. Bejött. Egy nagy amerikai forgalmazó vette meg a filmet, eladta az egyik streamingcsatornának, és a magyar mozikban is bemutatták. Ezzel indult a pályám. Megtapasztaltam, mennyit ad egy dokumentumfilm lelkileg: hogy ugyanolyan utazás a készítő, mint az alany számára. Egyszerre spirituális és fizikai kaland, amely révén mások életének hosszú távon és olyan intenzíven váltam a részévé, amit sosem gondoltam volna. Szeretnék sokat fejlődni, minél magasabb szintre kerülni, és a Mélypont érzéssel ez talán sikerülhet, mert már egy A kategóriás filmfesztiválról is különdíjjal a zsebünkben tértünk haza vele. Érdekel az etika, és a doktori suliban, ahova járok, etikai témát választottam. A forgatás során adódtak olyan szituációk, amelyekben nehéz volt filmesként jelen lenni, és megoldást találni arra, hogy a jelenlétem etikus maradjon. Ennek a problémának a hosszabb távú megoldásán is dolgozni szeretnék. Az a célom, hogy hiteles filmeket csináljak."