Fúgák és rózsák táncát járva, koronáddal hívogatsz, szívemet elragadva.

Vasárnaponként, a hétköznapok zűrzavara elől menekülve, a tér és idő határain túllépve keresem Isten közelségét. Az ünnepi csendben a lelkem megtisztul, és a mindennapok terhei elolvadnak, miközben a szívem szent helyére lépek.

Ma Szentháromság utáni 7. vasárnapként jegyzi ezt az Úr napját a protestáns egyházi naptár. Számomra, s kívánom, testvéreim számára is, ez az Ige szenteli meg és emeli ki az idő egyhangú folyamából ezt a napot: "Hozzád menekülök Uram, ne szégyenüljek meg soha!" (Zsolt 31,2). Joggal mondhatjuk az Ige alapján: az Istenhez menekülés vasárnapja van ma, miként igazából minden vasárnap az.

A keresztyén életünk szívverése és időbeli mérföldköve a feltámadás napja, amikor a harmadnapra való feltámadás valósággá vált. Jézus, aki a halál, a sír és a végesség fogságából szabadult, Atyjához fordulva tapasztalta meg a valódi szabadulást. Minden igazi felszabadulás Istenhez vezető menekülés, amelyben az emberi lélek a legmélyebb reménységet találja.

Így tehát az Istenhez való menekülés vasárnapját én is az Olvasókkal együtt három isteni áldással megáldott ember hívő bizonyságtételével ünneplem.

Ők: a fúgák mesteri alkotója, Bach János Sebestyén, a lipcsei Tamás templom örökéletű protestáns karmestere és egyedülálló előadóművésze. Friedrich Hegel, a német szellem nagykövete, filozófia terén a görög hagyományokat felülmúló rózsalovag, és a magyar kreatív szellem legnagyobb képviselője, a katolikus gróf Széchenyi István, aki idén 200 éve építette fel az Akadémiát, Isten jelenlétének élő tanúja.

Fúgák Istenhez vezető magával ragadó harmóniái.

Különös, de mégis szimbolikus, hogy a mai Úr napját az Istenhez való menekülés, a kegyelem, amely életet ad, megóv és túlélésünket biztosítja, emlékezetünkbe véste a Szentlélek. Hiszen a mélyen hívő protestáns, az ágostai felekezethez tartozó Bach földi léte 65 évének lenyomata, lelki tartása és belső ereje, valamint páratlan zenei életműve éppen idén ünnepli 340. születésnapját, míg 275 éve távozott közülünk. A fúgákban megjelenő protestáns lelkiség – Istenhez való vágyódásunk és menekülésünk – csak sejtekkel, árnyakként bontakozik ki előttünk, ahogyan a zene szövevényes világában is csak részleteiben tudjuk megérteni ezt a mély és összetett kapcsolatot.

Albert Schweitzer, a lambarenei híres fehér doktor, afrikai leprakórházának falai között saját készítésű orgonáján éveken át játszotta Bach fúgáit. Ezen zeneszámokkal nem csupán Isten dicséretét zengte, hanem betegei fájdalmának enyhítésére is törekedett. Az őserdő minden élőlényének zeneterápiaként, valamint saját hitének legmagasabb kifejezésére szolgáltak ezek a dallamok, egyfajta elmélkedő imádságként hangzottak.

Nagy Bach elemzésében és európai hangversenyein soha nem mulasztotta megemlíteni, hogy ennek a páratlan zseninek nehéz sorsában igazzá lett az Ige:

"Áldásul volt nékem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből" (Ézs 38,17).

Istenhez, mint lelki Kősziklához és Jézushoz, a sors fundamentumához való menekülés nélkül rendkívül nehéz lett volna megbirkóznia annak az embernek, akinek három házasságából húsz gyermek született, s akit többek között gyermekeinek és két feleségének elvesztése is megviselt. Eisenach, ahol született, szimbolikus jelentőséggel bírt számára, hiszen csupán egy karnyújtásnyira fekszik Wartburg várától, ahol Luther a Biblia német nyelvre való fordítása révén nemcsak a saját nemzete, hanem egy egész kontinens számára nyitotta meg a nemzeti nyelven elmondható zsoltárok, valamint az Istenre való hagyatkozás kincseit.

Lüneburg, Weimar, Köthen és Lipcse – ezek voltak a nagy alkotó évek színhelyei, ahol rengeteg vitát, személyeskedést és irigységet tapasztalt meg. Különösen nehezen viselte, hogy a presbiterek, konzisztóriumok és egyházi alkalmazottak beleszóltak Isten ihlette, monumentális kompozíciói, kantátái, prelúdiumai és oratóriumai létrehozásába. Mint alázatos zseniként, aki a fúga művészetét páratlan magasságokba emelte, 48 alapvető fúgát komponált, és még halála után is számos kottakézirata maradt hátra. Alkotói évei alatt legalább egy-két fúgamenekülés fenséges, vigasztaló és feloldozó hangzása kísérte, amelyek örök nyomot hagytak a zenetörténetben.

Kálvin sorsához hasonlóan, Lipcsében egy névtelen sírgödörben helyezték el földi maradványait.

A fúga szó eredeti latin jelentése értelmében elvándorlást, kiáradást, menekülést jelent. A teljes Istenre hagyatkozást, Őhozzá menekülést, Őrá hagyatkozást végső menedékként - akár így akarták ellenfelei, vagy ő maga.

Földi létéhez méltóképpen halála megkomponálatlanul is a megvalósult, megélt fúga lett.

A kereszten bontogathatja szirmait a hit és a megértés rózsája.

A fúgás vasárnapunkon egy újabb színes és szellemi hívogatás, amely lehetőséget ad arra, hogy Isten szándéka szerint személyesen forduljunk a Fenségeshez. Ez a digitális korban, az Úr napján és a mindennapokban is különleges jelentőséggel bír számunkra. E hónapban, augusztusban, éppen 255 éve született a német gondolkodás kiemelkedő alakja, a filozófia és a protestantizmus páratlan hegycsúcsa, G. W. F. Hegel. Ő volt az, aki a szellem filozófiájában és a hit magasságaiban formálta meg eszmerendszerét, valamint hozzájárult az emberi gondolkodás mélységeinek feltárásához.

Ahogyan Rilke a költészet varázsában a rózsa kontrasztos sziromcsodájával ragadja meg a létezés mélységeit, úgy ő is a filozófia világában a hasonló képet használja, hogy a lényeg esszenciáját tárja elénk.

Amikor Hegel 18 évesen beiratkozott a tübingeni protestáns teológiára, hamarosan elkezdett vitatkozni az ott tanított protestantizmussal. A teológiáról úgy beszéltek, mint egy százfejű szörnyről, amely minden torkából tüzet okád, és a kötelező vasárnapi prédikációt sokan határozott közönnyel fogadták. A hívő költészet egyik nagyságával, Hölderlinnel és Schellinggel egy ideig egy szobában lakott, és együtt fogalmazták meg ideáljukat egy "láthatatlan, minden láthatót ellenpontozó, tökéletes, igazi egyházról".

Hegel folyamatosan hangsúlyozta, hogy a filozófia és a vallás lényege lényegében azonos, ám míg a vallás inkább a közvetlen hit és az érzések világához tartozik, addig a filozófia a megértés és a mélyebb gondolkodás felé orientálódik. Ez a megkülönböztetés lehetővé teszi az emberi szabadság kiteljesedését. Elméleti spekulációjának középpontjában az abszolút szellem áll, amely a valódi, kinyilatkoztatott vallás tartalmát hordozza magában.

A tiszta tudásban a szellem kinyilatkoztatja magát szellemként, az abszolút vallás lényegének megfelelően.

Hegel ebben a kontextusban alaposan megvizsgálja az emberi kultúra történetében felbukkanó különféle vallási kifejeződéseket, majd a Krisztus tényleges hatásával és szerepével részletesebben is foglalkozik "A vallás filozófiájáról" című előadássorozatában.

Az emberi élet keresztjén és útjain az értelem és a hit egy virágzó rózsaszálhoz hasonlítható. Noha a Biblia szövegében a rózsa név szerint nem szerepel, a keresztény szimbólumok világában ő az szépség, a szeretet és a megváltás megtestesítője. Az Énekek éneke lapjain is fellelhető, ahol a menyasszony báját és vonzerejét egy rózsához hasonlítják. Ezen túlmenően a rózsa a kereszténységben Isten jelképeként is jelen van, aki Mózesnek az égő csipkebokorban mutatkozott be. A rózsa tehát nem csupán virág, hanem mélyebb értelemben az isteni szépség és szeretet szimbóluma is.

A rózsa régóta szimbolikus szerepet játszik a középkori templomok díszítésében, valamint a magyar népdalokban is, ahol az Úr Jézus üzenetének megjelenítésére szolgál. "Most kinyílt egy csodás rózsavirág, Betlehemben bontogatta zöld ágát, Melyet régóta vár az egész világ, Mennyből jött királyi méltóság..."

A rózsa Hegel filozófiájában az értelem szimbóluma, amely képes diadalmaskodni a sötét, romlott kereszteken. Ez a virág a megújulás, a remény és a túlélés üzenetét hordozza magában. Hasonlóképpen a tiszta hit is egyfajta győzelmet képvisel. Emlékezzünk a győztes hit valóságos erejére, amikor szemeink megakadnak egy rózsaszínű csoda látványán, és érezzük, hogy a szépség és az erő együtt képes áttörni a nehézségek falát.

Persze, íme egy egyedi változat: "És Széchenyi, a haza nagy gondolkodója és reformere, akinek víziói és elképzelései örökre megváltoztatták nemzetünk sorsát."

Mivel az idei évben 200. évfordulóját ünnepeljük annak, hogy 1825-ben gróf Széchenyi István megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, méltó és tiszteletteljes vasárnapi gesztusként, a hálaadás mellett, fontos, hogy megosszuk néhány gondolatát az Istenhez menekülés nemzeti megtartó erejéről. Íme két mélyen elgondolkodtató megállapítása:

"A világ csupán a vezetők homlokát öleli körül babérlevelekkel. Isten minden harcosának egy mennyei koronát ajándékoz."

"Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb az Isten".