Sokáig tartott, míg elérkezett az a pillanat, hogy a festmények méltó helyet kapjanak a budapesti hivatalos kiállításokon.

Művészek már régóta jelen vannak kultúránkban, azonban a tárlatok igazi virágzása csak a reformkorban indult el. Az első jelentős kiállítást a Pesti Műegylet szervezte 1840-ben, de természetesen ezt megelőzően is léteztek különféle kezdeményezések, amelyek előkészítették az utat a későbbi eseményekhez.

Az ember alapvetően vonzódik a széphez, a művészeti alkotásokhoz, és ez régen sem volt másképp. A XIX. század első felére pedig egyre nőtt a vágy arra, és nem csak a formálódó polgárság köreiben, hogy rendszeresen és személyesen találkozhasson a művészettel, elsősorban is képekkel. Ám ez még nem jelentette automatikusan azt, hogy gombamód nőnek majd ki a földből a múzeumok, a galériák és a kiállítótermek, ahol egymást érik majd a tárlatok. Bár a folyamat aránylag gyorsan zajlott le, mégis jó pár előzmény történt addig, amíg 1840-ben, a Pesti Vigadó elődjében, a Redoute-ben megnyitott az első hivatalos képzőművészeti-festészeti kiállítás.

A hivatalos művészeti kiállítások előzményei között kiemelkedő szerepet játszottak az úgynevezett műkitételek. Ezek az események lehetőséget adtak a művészeknek, hogy bemutassák alkotásaikat, nem csupán a nyilvánosság, hanem a potenciális vásárlók előtt is. Amikor csak tehették, a művészek igyekeztek olyan helyszíneket találni, ahol a legkülönfélébb közönség előtt felvonulhattak műveikkel: lehetett ez fogadó, kávéház, vendéglő, könyvtár vagy bálterem. Gyakran rendeztek ilyen eseményeket, amikor egy művész hazatért egy hosszabb külföldi tanulmányútról, hogy megossza az ott készült alkotásait. Ezek a kiállítások általában kisebb léptékűek voltak, 15-20 darab művel, de az évről évre növekvő érdeklődés miatt a sajtó is felfigyelt rájuk, rendszeresen tudósítva róluk cikkekben vagy akár hirdetésekben. Ezek az alkalmi műkitételek igazi nyerő helyzetet teremtettek minden résztvevő számára: a művészeknek lehetőséget adtak a sikeres bemutatkozásra, erkölcsi és anyagi gyümölcsöket hozva, miközben mecénások figyelmét is felkelthették. A közönség esztétikai élményekkel gazdagodott, és lehetőségük nyílt arra, hogy megvásárolják a számukra tetsző alkotásokat. Az alkalmi kiállítóhelyek pedig forgalmat generáltak, így mindenki jól járt e különleges események által.

Különleges műkitételi helyzetek alakultak ki, amikor a művész vagy a megrendelő, különösen egy jelentős egyházi megbízás esetén, előzetesen érdeklődött a készülő alkotás hatásairól, még a kihelyezés előtt. Ezek az események különleges közönség előtt zajlottak, kiemelt helyszíneken, mint például egyházi könyvtárak vagy paloták, de még a Nemzeti Casino dísztermében is előfordult hasonló alkalom. Egy másik figyelemre méltó műkitétel során a bemutatott alkotások talán nem képviseltek kiemelkedő művészeti értéket, de az esemény célja a legszélesebb közönség elérhetősége volt. Ilyenkor a látványosságra helyezték a hangsúlyt: a képek monumentális mérete vagy az "optikai trükkök" alkalmazása varázsolta el a nézőket. Például Saratnik Ferenc 1835-ös bemutatóján az izgalmat az adta, hogy 20 megvilágított kép került bemutatásra, melyeken jelentős események és híres városok elevenedtek meg.

A műkitételek mellett a képekkel való kapcsolatnak egy másik izgalmas formája volt a műterem-látogatások. Ezek a helyek hagyományosan nyitott kapukkal várták azokat, akik a művészetek iránt fogékonyak voltak. Kazinczy Ferenc, a neves költő és műpártoló, különösen aktívan részt vett ebben a világban; ő folyamatosan nyomon követte Pest műtermeit, és az általa kedvelt alkotók műhelyeit rendszeresen felkereste, mintegy zarándokként járva a művészeti szentélyek között. Ezen kívül az 1833 és 1841 között megjelenő Regélő - Honművész, az első magyar nyelvű szépirodalmi és társasági folyóirat, szintén gazdag műtermi tudósításokkal örvendeztette meg olvasóit. Barabás Miklósról például 1836-ban ezt írták:

"...műterme számos érdeklődőt vonz, akik szívesen felfedezik a művész alkotásait. A skromt művész lelkesen mutatja be műveit mindenkinek, amelyek között a külföldi tájak, különösen az olasz vidék lenyűgöző látképei, hagyományos öltözetei és impozáns épületei szerepelnek. E művek saját ecsetjével készült rajzai különleges figyelmet érdemelnek. Már több példányt is készítenie kellett műértő urak számára, akik méltányolják a részletgazdag ábrázolásokat."

Ezen a ponton érdemes hangsúlyozni, hogy a komolyabb művészek szinte kivétel nélkül rendelkeztek egy úgynevezett művészi mappával, amelyet rendszerint magukkal vittek. Ez a mappa lehetőséget biztosított az érdeklődők számára, hogy bepillantást nyerjenek a művész munkásságába és kreatív univerzumaiba. Ezek a hordozható, kemény borítójú A/3 vagy A/4 méretű dossziék gyakran tele voltak vázlatokkal, kisebb kompozíciókkal és előtanulmányokkal. Azok, akiknek alkalma nyílt megismerni egy-egy mappa tartalmát, nemcsak a művész stílusáról és tehetségéről kaphattak képet, hanem lehetőségük nyílt arra is, hogy a vázlatok alapján megrendeljenek egy saját művet. A kor legértékesebb festője Barabás Miklós volt, aki egy-egy festményért akár 200 forintot is elkérhetett, ami abban az időben jelentős összegnek számított. Ezzel szemben a bécsi mesterek sokszor ennek a többszörösét kapták egy-egy alkotásukért, mivel a bécsi festőakadémia révén ott sokkal egyenesebb és gyorsabb volt a fejlődés, így a művészek is népszerűbbek és drágábbak lettek.

A műkitéletek nem vezettek egyenes úton a hivatalos kiállítások világába, noha egyre nőtt a (képző)művészet iránti kereslet, és a festmények is egyre inkább megtalálták helyüket a polgári otthonokban mint állandó díszítőelemek. Mielőtt az első hivatalos kiállításra sor került volna, 1830 márciusában Pesten megrendezték az első nyilvános, kortárs tárlatot. Ezen az eseményen már jóval több műalkotás volt látható, mint amennyit a korábbi műkitételek során bemutattak. Míg egy műkitétel keretében általában 15-20 kép volt elérhető, addig ezen a tárlaton több mint 200 kiállítási tárgy várta a látogatókat.

A kiállítások valós művészi értéke meglehetősen vegyes képzett mutatott, mivel nem szakmai zsűri válogatta össze a műveket. Ehelyett egy nyilvános felhívást tettek közzé, amelyre bárki bármilyen alkotással jelentkezhetett. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a jelentkezési határidő rendkívül szűkös volt, így végül minden érdeklődőt tárt karokkal fogadtak. A kiállításon feltűntek amatőr művészek, profik, hobbifestők, unatkozó arisztokrata feleségek és ígéretes fiatal tehetségek egyaránt. Az eklektikus anyagban nem csupán festmények, szobrok és csodás ötvösmunkák kaptak helyet, hanem horgolt, hímezett és egyéb kézimunkák is. A cél nem csupán a művészet népszerűsítése volt, hanem a befolyt összeg jótékony célra, a kisdedóvók támogatására való fordítása. A rendezvény mögött a Kisdedóvó Nemzeti Egyesület állt. Bár a kiállítást évről évre meg szerették volna tartani, a szakmai tudás és a profi szervező hiánya miatt mindössze két alkalomra került sor: 1831-ben és 1833-ban.

Az évtized közepén és a második felében a különféle rajziskolák szerveztek képzőművészeti kiállításokat, a tanulók és az oktatók munkáit állították ki mustrára. Ebben a Pesti Evangélikus Iskolák rajziskolája járt az élen, illetve a Pozsonyból Pestre költözött rajztanító, Weissenberg G. Ignác, aki az izraelita hitközség akkoriban újjászervezett iskolájában vállalt állást, miközben nyitott egy magánrajziskolát is, melyben akadt főúri támogatója (Pálffy Fidél gróf), és Pest város Tanácsának engedélyével is rendelkezett.

Trefort Ágoston a 19. századi magyar kultúra kiemelkedő alakja volt, aki jelentős hatással volt a művelődéspolitikára. Hosszú pályafutása alatt 16 éven át töltötte be a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot, és a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként, majd igazgatójaként és elnökeként is tevékenykedett. Az ő fáradhatatlan munkájának köszönhetően jött létre 1839-ben Magyarország első képzőművészeti intézménye, a Pesti Műegylet, amelynek első elnöke is ő volt. Ezt a társaságot a jómódú reformnemesek fiatalabb generációi alapították, és 25 éven át egyedüli ilyen jellegű szervezetként működött az országban. A Pesti Műegylet évente egy nagy volumenű képzőművészeti tárlatot szervezett, de 1853 és 1865 között már havonta újabb kiállításokat tartottak. Az első hivatalos hazai képzőművészeti kiállításra 1840-ben került sor, a helyszín pedig a Pesti Vigadó elődje, a Redoute volt. A kiállításon részt vevő művészek többsége magyar volt, de a katalógusban több osztrák és más országokban élő, magyar gyökerekkel bíró alkotó munkái is szerepeltek. A közönség több mint 300 műtárgyat csodálhatott meg ezen a jelentős eseményen, amely alapjaiban formálta a magyar képzőművészet jövőjét.

A Pesti Műegyletet a mai szemlélet szerint egyfajta kultúratámogató civil szervezetként érdemes felfogni. Az alapító reformnemesek, akik a Műegylet köré szervezték a részvényesek közösségét, jelentős szerepet játszottak a szervezet anyagi fenntartásában. A Műegylet a kiállításokon bemutatott műalkotásokból gyűjtött be pénzösszegeket, amelyeket a részvényesektől származó bevételekből finanszíroztak. Ezen összegből vásárolták meg a képeket, amelyeket sorsolás útján osztottak ki a tagok között. Emellett ajándékba adtak nekik ún. műlapokat is, amelyek a művészi képek reprodukált változatai voltak. Az első, 1840-es kiállításon például egy osztrák festő, Josef Danhauser Anyai szeretet című alkotásának másolata került a részvényesekhez. Ekkoriban a mecenatúra, vagyis a művészi célú közadakozás különösen virágzott, részben a Műegylet tevékenysége révén, és idővel számos hasonló szervezet is alakult. Az így beszerzett műalkotások és gyűjtemények képezték a nagy múzeumok későbbi alapját.

A Pesti Műegylet kezdetben több osztrák művész meghívásával igyekezett gazdagítani kiállításait, mivel a hazai alkotók száma nem volt elegendő. Ez a gyakorlat azonban nem csupán átmeneti jelenség volt; a külföldi művészek szerepe egyre hangsúlyosabbá vált az évek során. A szervezet fokozott figyelme Bécsre és a nemzetközi színtérre feszültséget keltett a hazai közegben, s végül 1869-re a Műegylet teljesen eltűnt a kulturális életből. Ekkorra már hosszabb ideje nem játszottak jelentős szerepet a kultúraszervezésben. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat fokozatosan átvette a Pesti Műegylet feladatait az évtized elejétől kezdődően, így új irányvonalat képviseltek a magyar művészet támogatásában.