Kacsó Hanga véleménye szerint a népzene is lehet igazán trendi és vonzó.

Kacsó Hanga észrevette, hogy ahogy egyre inkább belemerül a gyermeknevelésbe, úgy a saját tanítványai számára is egyre gazdagabb élményeket és tudást tud nyújtani.

Kancsó Hanga, a tizenhat éves tehetség, a Fölszállott a páva című népzenei tehetségkutató révén vált ismertté. Ez a program megnyitotta számára a zene világának kapuit, és lehetőséget biztosított, hogy különböző zenei formációkban szerepeljen, miközben bejárta a világot, élvezve a zenélés örömét. Az utóbbi egy évben azonban új kihívással nézett szembe: életet adott egy csodálatos kisfiúnak, így az anyaság szerepében is otthonosan mozog. Kacsó Hangával beszélgettünk, aki a népdalénekesek között kiemelkedő tehetség.

Gyerekként az éneklés szerves része volt mindannyiunk mindennapjainak, legyen szó otthoni pillanatokról vagy az óvodai játékokról, ahol gyakran zene kísérte a felfedezéseinket. Nálad is hasonlóan indult a zenei kaland?

Amióta csak az emlékeim mélyén kutatok, a népzene mindig is körülölelt. A szüleim nem sokkal a házasságkötésük után úgy döntöttek, hogy Magyarországra költöznek, egy új élet reményében, de a nyári szüneteket rendszerint a nagyszülői házban, Mezőfelében töltöttük. Számomra a családom legszebb emléke az, amikor együtt éneklünk, és a nagyapám cimbalmon játszik. Kislányként gyakran elbódultam a melódia varázsától, és így álomba szenderültem minden este.

Mérnökként autodidakta módon sajátítottam el a hangszerjátékot, és éjszakákat töltöttem azzal, hogy a családomat kísérjem zenei előadásokkal. Ezek az esték mélyen belém ivódtak, és a zene minden sejtjébe eljutott, szerves részévé válva az életemnek.

Tanultál is énekelni?

A hangom egy ideig különösebb képzés nélkül természetesen alakult. Később csatlakoztam egy népdalkörbe, majd konzis és egyetemi tanáraim segítettek a hangom fejlesztésében. Máig emlékszem az első kazettára, amit azzal a céllal kaptam, hogy próbáljam meg legtökéletesebben és leghűbben megtanulni az azon szereplő archív felvételt. Emlékeim szerint egy moldvai gyűjtés volt. Ez számomra kihívást jelentett, nagyon szerettem foglalkozni vele.

Te tényleg nem álltál fel addig?

Nem, nem volt kérdés számomra. Valami belső indíttatást éreztem, ami sürgetett, hogy feltétlenül elsajátítsam ezt a tudást. Különösen örömet okozott, hogy az énekek akcentussal szóltak, és én, aki akkor hallottam először moldvai kifejezéseket, mégis megértettem őket. Ez igazán inspiráló volt számomra. A szüleim mindig mellettem álltak, és mindenben támogattak, még Moldvába is elvittek, hogy valóban átélhessem a hely szellemét, és hogy az ottani népviselet gazdagságát is magamra ölthessem.

Gyerekfejjel mit láttál ebben szépnek? Azt, hogy más, vagy hogy különleges?

Számomra az éneklés tanulása mindig is különleges élményt jelentett, nem csupán a másság vagy a különbözőség vonzereje miatt. Az éneklés és a tanulás igazi örömforrássá vált számomra. Mélyen érdekelt, hogy megismerjem azokat a tájegységeket, azokat az embereket, és azokat az érzelmeket, amelyeket a dalaikban kifejeznek. Már fiatalon is az a vágy foglalkoztatott, hogy minél több dalt sajátítsak el, így egyre inkább részévé válhassak ennek a varázslatos világnak.

Mikor ébredt benned az a gondolat, hogy ez a te utad? Hogy az esti családi éneklésnél jóval többről van szó, és hogy ez a szenvedély már mélyebben gyökerezik benned?

Nyolcadikos koromban kezdődött el az igazi zenei utazásom. Szolnokon láttam meg a napvilágot, ahol a helyi Népdalkör volt az első lépés a zene világába. Később a váci Zeneművészeti Szakközépiskola felé vettem az irányt, ami számomra egyértelműen a legjobb döntésnek bizonyult. A város hangulata és az iskola miliője egyaránt otthonos és barátságos volt. Minden évfolyamon csupán egy osztály működött, így mindenki jól ismerte a másikat, és egy igazi családi légkör ölelt körül. Kiváló tanárok irányították a fejlődésemet, és minden szabad percemet a tanulásnak szenteltem, hiszen a Zeneakadémia volt a végső célom. Egyértelműen tudtam, hogy az éneklés az én sorsom, és az utam egyre világosabbá vált.

Soha nem merült fel benned a kérdés? Vagy talán egy kis kíváncsiság, nyitottság más irányok felé?

Mindig is aggódtam amiatt, hogy az álmom és a sorsom vajon találkozik-e egymással, ahogyan azt a Jóisten megálmodta számomra. Mégis, alázattal és eltökéltséggel igyekeztem mindent megtenni a céljaim eléréséért.

Nem tudom, szerepelt-e a terveidben, de 16 évesen már a Muzsikás együttessel énekeltél.

Az első Fölszállott a páva énekversenyen ismertem meg őket, és óriási ajándéknak tartom azt, hogy akkor kapcsolatba kerülhettem velük. Azóta is, tehát most már több mint tíz éve együtt zenélünk, és számtalan külföldi turnét tudhatunk magunk mögött. Ez az életemben komoly mérföldkő, és rendkívüli hálás vagyok érte.

Ők egy egészen eltérő generációt képviselnek. Vajon könnyen megtaláltátok a közös hangot?

Igen. Hiszen azt éreztem a kezdetektől, hogy hasonló lélekkel és érdeklődéssel fordulunk a népzene irányába. A Muzsikás, abban a pillanatban, ahogy megérkeztem, teljes értékű művészként, barátként, zenésztársként tekintett rám. Nekik köszönhető, hogy nagyon fiatalon, csodálatos helyekre jutottam el a világban New Yorktól-Kalkuttáig. Rengeteget tanultam, és a mai napig tanulok tőlük. Azt a színpadi gyakorlatot, amit most én próbálok továbbadni a diákjaimnak, velük és általuk szerezhetem meg.

Mennyire népszerű vagy éppen divatos a műfaj a fiatalok körében?

A kérdés régóta foglalkoztat: miért áll fenn ekkora szakadék a hagyományos kultúra iránt rajongók és azok között, akik elavultnak tartják, sőt lenézik ezt az irányzatot? Személyes véleményem szerint számos lépést lehetne tenni a helyzet javítása érdekében. Jelenleg még mindig túlságosan a "ciki" oldalra billen a mérleg. Érdemes megemlíteni, hogy sokan tévesen azonosítják a népzenét a magyar nótával, noha valójában két egészen eltérő műfajról van szó.

Gondolataim gyakran keringenek azon, hogy milyen irányvonalak mentén érhetnénk el a népzene széles körű, pozitív elismerését. A POKET kiadásában megjelent „Zeng a lélek” című népzenei zsebkönyv, amelynek elkészítésében én is részt vettem, nagyszerű példa erre – a zenei anyag pedig elérhető a Spotify-on. Ez egy fontos lépés a fiatalok elérése felé. Emellett számos más elképzelésem is van a jövőre nézve, amelyek célja, hogy még szélesebb közönséget vonzzunk be a népzene világába.

Soha senki nem próbálta meg kicsit más irányba terelni a figyelmemet, hogy felfedezzem a könnyedebb műfajok varázsát?

Természetesen! Íme a szöveg egyedi változata: "De. Olyan felkéréseket kaptam, amelyeket sajnos vissza kellett utasítanom, mivel úgy éreztem, hogy a népdalok valódi, autentikus előadásmódja áll hozzám a legközelebb."

Adorjáni Bálint, a tehetséges színművész, a párod. Talán egy közös munka során találkoztatok először?

Nem, egy szórakozóhelyen.

Oh, pedig azt hittem, hogy lesz ennek valamilyen nagyon romantikus sztorija!

Persze, szívesen átfogalmazom: Valóban, volt benne valami varázslatos. Az a romantika rejlett benne, hogy egyikünk sem ismerte a másikat, és ebben a teljesen ismeretlen helyzetben bontakozott ki a kölcsönös érdeklődés. Tiszta szívvel, mindenféle hátsó szándék nélkül szerethettük egymást.

Miért, te nem jársz színházba?

De, járok, és valószínűleg láttam is a Radnótiban, de olyan fiatal voltam, hogy nem emlékeztem rá. Ő sem tudta, hogy én ki vagyok. Bemutatkoztunk, mint két teljesen idegen ember, aki kíváncsi a másikra. Szerelem volt első látásra. Úgy gondolom, hogy bizonyos dolgoknak rendelt ideje van, ott és akkor kellett találkoznunk.

Volt valaha egy olyan férfiideálom, aki világosan kirajzolódott előttem. Olyan személy volt, akinek nemcsak a külső megjelenése vonzott, hanem a belső értékei is. Intelligens, humoros, és empatikus, aki mindig tudta, hogyan kell megbecsülni a másikat. Fontos volt számomra, hogy legyen szenvedélye az élet iránt, és képes legyen megosztani velem az álmait és vágyaikat. Az ilyen férfi nemcsak romantikus partnerként, hanem barátként is állt volna mellettem, és együtt felfedezhettük volna a világ szépségeit.

Egyszer egy jóbarátom rákérdezett, milyen férfi az ideálom. A válaszom az volt, hogy eddig nem sokat foglalkoztam ezzel, inkább csak várom, hogy egyszer váratlanul megérkezzen az a különleges valaki az életembe. "De mégis, milyen legyen?" – kérdezte. Ekkor kezdtem el komolyan gondolkodni, és pár nap múlva már ott állt előttem a pultnál, éppen úgy, ahogy elképzeltem.

Ez olyan, mint egy tündérmese!

Valóban varázslatos élmény volt! Nem vagyok biztos benne, ki állt a forgatókönyv mögött, de a munka igazán remekre sikeredett.

A folytatás is ennyire természetesnek tűnt?

Rövid időn belül világossá vált, hogy a sors keze irányította a találkozásunkat. Pont amikor a második Covid-hullám berobbant, mi elhatároztuk, hogy egy fedél alatt kezdjük meg közös életünket. Az együtt töltött pillanatok számunkra igazi kincsekké váltak, melyeket ajándékként értékeltünk.

Később készítettetek egy irodalmi műsort. Gördülékenyen ment a közös munka is?

Igen, de valójában nem is számítottunk másra. Látod, ennek az estnek a létrejötte is egy következő lépés volt, ami más színben képes megmutatni a népzene értékét és változtathat annak megítélésén. Juhász Anna és Asztalos Emese ötlete volt a Petőfi műsor, amiben Bálint verseket mond, melyeken keresztül Petőfi Sándort testesíti meg, én pedig népdalokat és folklorizálódott Petőfi verseket énekelek, megtestesítve általuk a költő életét meghatározó nőalakokat. Szabó Dániel cimbalomművész adja az előadás zenei szövetét. És a prózai válogatás Anna és Emese keze munkáját dicséri. A produkció minden szempontból a "közös gyerekünk".

Egy másik, igazán különleges közös örömforrás is belépett az életetekbe: a kisfiatok, aki nemrég ünnepelte az első születésnapját.

Igen, aki egyébként már a műsor létrejöttekor is velünk volt: a premieren már a 38. hétben voltam. Izgalmas volt, hogy amit Szendrey Júlia és Petőfi kapcsolatából a színpadon megmutatunk, annak részleteit mi pont akkor éltük át a való életben. Nagyon sokat változtatott rajtam az anyaság, megfigyeltem, hogy még a tanításban is másképp működöm.

Az öröm érzése állandó, de mélyen hiszek abban, hogy a tanítás nem csupán a tudás átadásáról szól. Az igazi érték abban rejlik, hogy szakmai tudásunk és lelkesedésünk mellett példát mutassunk és iránymutatást nyújtsunk a fiatalabb generációk számára. Ezzel segíthetjük őket abban, hogy magabiztosan lépjenek a jövő kihívásai elé.