Kritika: A Nickel Boys első személyű elmesélése egy igazi sokkélményt nyújt, miközben felfedi a rasszizmus sötét árnyait, mintha csak egy horrorisztikus Roxfortban járnánk. A történet mélysége és a karakterek vívódása magával ragadó, és arra késztet, hogy

A Pulitzer-díjas regény inspirálta filmben RaMell Ross újból a gyökerekhez nyúl az amerikai rasszizmus ábrázolásában, és csupán néhány elsőfilmes hibácska árnyékolja be az egyébként letisztult és magával ragadó összképet.

Elwood (Ethan Herisse), a Nickel Boys főszereplője életében először minden többé-kevésbé a menetrend szerint halad: kisgyerekként a kertben szaladgál, padlómagasságból cseszteti az otthoni karácsonyfát, lesi a kártyázó felnőtteket, bújja a könyveket. Igaz, szüleitől elkerül nagymamájához, tőle viszont kap annyi szeretetet és törődést, amiből bőven kijöhet egy normális gyerekkor. Aztán egyszer az utcán, egy tévéüzlet előtt várakozva mamájával meghall három tulajdonnevet: Selma, Jim Crow, MLK.

Főleg nem úgy, hogy a véletlenek és a rosszindulat kegyetlen táncának köszönhetően a folyamat meghatározó részét a Nickel Academy nevű javítóintézetben kell eltöltenie. Már készülne egy neves egyetemre, amikor a nyakába varrnak egy autólopást, amelyhez nagyjából semmi köze sem volt. A szép jövő reménye egy pillanat alatt elillan, marad az állami fenntartású, szegregált pokol.

Az intézet mintha egyfajta sötét pedagógiai örökségként létezne, amelynek célja a fekete diákok rehabilitációjának megakadályozása, sőt, traumatizálásuk fokozása. Elwood barátja, aki a falai között tapasztalta meg az életet, később így fogalmaz: az Amerikai Egyesült Államok és a Nickel Academy közötti kapcsolat hasonló ahhoz, ami a külvilágban történik; ami odakint megvalósítható, az bent is végrehajtható. Az egyetlen különbség, hogy bent a valóságról nem is szükséges hazudni.

Colson Whitehead regénye, amely egy kvázi szegregált, horrorisztikus Roxfortként funkcionáló iskoláról szól, 2019-ben elnyerte a Pulitzer-díjat. Az idén készült filmes adaptációja pedig Oscar-díjra jelölést kapott a legjobb film kategóriában. Ez különösen figyelemre méltó RaMell Ross rendező számára, hiszen ez az ő első nagyjátékfilmje.

A korábban operatőrként dolgozó Ross bőven tesz is azért, hogy ebben a szerepben is megjegyezzék a nevét. A Nickel Boys egész filmen keresztül következetesen végigvitt, remek vizuális ötlete az, hogy a két főszereplő, Elwood és a Nickel Academyn megismert jóbarátja, Turner (Brandon Wilson) szemein keresztül, egyes szám első személyben mutatja be a Nickel Academy romlott, esetenként halálos világát.

A történet, amely a karakterek nézőpontjából bontakozik ki, nem csupán azzal sokkol, amit a két fiatal láthat, hanem azzal is, amit elkerül a figyelmük. A legrosszabb kegyetlenségek és a legsötétebb bűncselekmények zöme nem a főszereplők szeme előtt játszódik le. Ez a megközelítés sokkal hatékonyabb, mint a túlzásba vitt kínzásokkal tarkított filmek jellegzetes eszköztára. A feszültség fokozódik, hiszen sosem lehet tudni, honnan érkezik a következő csapás Elwoodra és Turnerre.

A Peep Show-stílusú felvételek dinamikájában a színészek szinte zökkenőmentesen bontakoznak ki, megszakítások nélkül, ahogy felváltva lépnek a kamera és a nézők figyelmének középpontjába. Ehhez elengedhetetlen, hogy a két főszereplő között egy mély és őszinte barátság feszül, amely lehetővé teszi számukra, hogy ilyen mértékben figyeljenek egymásra: hiszen valójában csak a másik szemén keresztül nyerhetünk betekintést a történetükbe.

Ennek a felállásnak elengedhetetlen része a nyers realizmus is. A párbeszédeknek olyan esetleneknek és hibásnak kell lenniük, mint az életben, hogy a mindennapi élet banális pillanatai, sőt, a néha unalmas események hitelesen tükröződjenek a vásznon. Ez különösen izgalmas, mert egy látszólag egyszerű, szigorú elv megbontása rendkívül érdekes lehetőségeket teremt.

Ross filmjének kezdeti jelenetei kemény alapokra helyezik a történet színes és emberi világát, ezzel egy szilárd struktúrát teremtve a nézők számára. Ennek következtében természetesnek tűnik, amikor a karakterek érzelmei és drámái megbontják ezt a rendet, s hirtelen az E/1-es nézőpontból tapasztalt valóság szürreális, álomszerű képekké alakul át. De nem szükséges messzire menni ahhoz, hogy felfedezzük a rendező kreativitását; egy rendkívül egyszerű vizuális metafora is mély hatást gyakorol. Például, amikor Ross egy kigyulladásközeli kereszten keresztül sejteti a közelgő borzalmakat, vagy amikor Elwood az iskolai rabszállító teherautóban ráébred, hogy az egész szituáció pontosan olyan, mint A megbilincseltek nyitó jelenete.

És emlékezzünk meg arról a képsorról, amelynek szinte kötelezően bent kellett lennie egy efféle filmben:

A végeredmény azért nem lesz fogyaszthatatlanul nyomasztó, mert itt-ott megmutatja azokat az értelmetlen, apró szépségeket, amik csak-csak helyet követelnek maguknak minden gyerekkor és felnövés emléksorozatában. Egy karácsonyfa békaperspektívából. Egy barackfa. Egy hülyülés a legjobb cimbiddel. (Plusz, a film második felében megjelenik Daveed Diggs is, akitől szokás szerint automatikusan jobb kedve lesz az embernek. )

A gondolatfolyam-stílusú történetmesélés néhány ponton sajnos a cselekmény érthetőségét is veszélyezteti. Az eredmény kissé félresiklott, a film néhol szétcsúszik, és úgy tűnik, mintha Ross nem tartotta volna eléggé a kormányt. Ezt a jelenséget tipikus elsőfilmes hibának nevezhetjük: egy tapasztaltabb rendező valószínűleg ügyesebben helyezte volna el a hangsúlyokat, és jobban egyensúlyozott volna az álomszerű és az érthető elemek között. Ő ösztönösen tudta volna, mennyit és hogyan érdemes sejtetni vagy megmutatni a történésből.

(Amúgy ugyanez volt a legnagyobb hibája a szintén operatőrként kezdő Koltai Lajos első rendezésének, a szintén gyerekkori gigatraumát feldolgozó Sorstalanságnak is, csak picit súlyosabb kiadásban. A Nickel Boysra azért is nehéz mérgesnek lenni, mert ahhoz képest főleg nem nagy a baj: sosem jut el odáig, hogy egy pátoszt pátoszra halmozó, túlterjengős etűd legyen játékfilm helyett.)

Nos, igazából a Nickel Boys talán kissé túlságosan is komolyra veszi a dolgokat, de ehhez megvan az indoka: arra tesz kísérletet, hogy az alapoktól kezdve, a Jim Crow-érában felnövő fekete fiúk személyes élményein keresztül tárja fel az Egyesült Államokban fellelhető intézményes rasszizmus lényegét és működését.

Ez nem az a rasszizmus, amit a világ legelcsépeltebb publicistái és megmondóemberei okoskodva magyaráznak el. Ez nem az a rasszizmus, amit egy udvarias, jóságos kamera kívülről figyel. Ez nem is az a rasszizmus, amiről a fehér forgatókönyvírók azt gondolják, hogy egyrészt legyőzhető, másrészt elegánsan, ízlésesen tálalható az Amerikai Filmakadémia döntéshozói számára. És hálát adhatunk, hogy az Akadémia 2025-re már inkább nyitott az olyan alkotásokra, mint a Nickel Boys, szemben az olyan túlságosan leegyszerűsített, nosztalgikus filmekkel, mint a Miss Daisy sofőrje vagy a Zöld könyv.

Ez a szöveg a rasszizmusról egy nagyon közvetlen, személyes élmény alapján közelít. Az ilyen tapasztalatok hitelessége kétségtelen, de fehér, kelet-európai lakosként talán nehéz megítélni, mennyire ismerjük meg igazán a helyzetet. Ha viszont figyelembe veszem a valós eseményeken alapuló történetek Pulitzer-díját, a filmek érzelemmel teli közvetlenségét, és Odie Henderson megbízható véleményét, akkor egyre inkább hajlok arra, hogy azt mondjam: rendkívül hiteles. Különösen a Szemtől szemben, amely az Oscart is elnyerte, ezt szem előtt tartva.

Valóban elengedhetetlen-e 2025-ben egy ilyen mentalitás? Érdemes-e ezen a módon folytatni?

Nos, itt egy gyors példa: a cikk írásának napján több ezer magyar kommentelő hördül fel a Facebookon, amiért Cynthia Erivo szerepet kapott a Jézus Krisztus Szupersztár új feldolgozásában. Igen, előfordul, hogy a Nickel Boys kissé túlságosan is részletesen magyarázza a dolgokat. De a művész szempontjából ez teljesen érthető és jogos reakció, hiszen a közönség jelentős része még mindig azon a viszonylag alacsony szinten áll az évszázados elnyomási struktúrák megértésében, hogy csak annyit tud mondani: "Höhö Netflix, ezért fekete, höhö."

Lesznek tehát bőven olyanok, akiket nem fog meg az a jelenet, amely a filmben egy gyakran figyelmen kívül hagyott alapigazságot hirdet: noha a Jim Crow törvényeket és hasonló diszkrét szabályozásokat eltörölték, az amerikai kultúrába, társadalomba és gazdaságba mélyen beágyazódott rasszizmus nem tűnt el egyik napról a másikra. Ha ez így lenne, valószínűleg nem születnének olyan történetek, mint a Nickel Boys, nem kapnának Pulitzer-díjat, és nem állnának ilyen előkelő helyen az Akadémiai elismerésekért folytatott harcban. Erről beszélni kell: elsősorban az amerikai közönségnek, de talán nekünk is hasznos lenne, hogy elkerüljük a felszínes és elhamarkodott véleményformálást a különböző online platformokon.

Kedves Olvasó! Ha idáig eljutottál ebben a kritikában, akkor már túlléptél egy újabb, végtelen számú, értelmiségi fehér férfi tollából származó íráson, amely a rasszizmusról szól. Köszönöm, hogy velem tartottál ezen az úton!