Úgy tűnik, a világ vége mégsem kopogtat az ajtón. A sorsunk továbbra is tele van meglepetésekkel és új lehetőségekkel. Az élet folytatódik, és velünk együtt a remény is!

A környezeti válságok, a klímaváltozás és a globális fenntarthatóság kihívásai körüli irodalom általában sötét előrejelzésekkel és aggasztó jövőképekkel operál, elárasztva bennünket apokaliptikus jóslatokkal és a végítélet hangulatával. A közbeszéd gyakran a tehetetlenség és a kilátástalanság érzését erősíti, ami csak tovább fokozza a szorongást. Ezzel szemben Hannah Ritchie, az Our World in Data vezető kutatója, a helyzetet egy merőben eltérő perspektívából közelíti meg. "Ez nem a világ vége" című könyvében nem az apátia vagy a pánikkeltés eszközeivel manipulál, hanem egy adatalapú, feltételes optimizmusra épít, amely új fényt vet a fenntarthatóság kérdéseire. Ritchie műve arra hívja fel a figyelmet, hogy a problémák megoldásához nemcsak a kihívások elismerése szükséges, hanem a pozitív lehetőségek és a fejlődés hangsúlyozása is.

A magyar kiadás borítója vizuálisan is jól rezonál Greta Thunberg Klímakönyvére (amiről mi is írtunk - a szerk.), amely szintén statisztikai alapokon nyugszik, de annak nyers és sokkoló stílusával ellentétben Ritchie műve egy kiegyensúlyozottabb, reménykeltőbb hangot képvisel. Felmerül azonban a kérdés: vajon működhet-e ez a megközelítés? Nem kockázatos-e az optimizmus, amikor valóban ketyeg az ökológiai bomba?

Ritchie saját bevallása szerint korábban maga is a "klímadoomerek", vagyis a világvégét biztosra vevő pesszimisták közé tartozott. A fordulópontot Hans Rosling svéd orvos és statisztikus munkássága hozta el számára. Rosling a dramatikus világnézet ellen küzdött, és azt hirdette, hogy a világ sok szempontból máris jobb lett: a gyermekkori halandóság csökkent, a globális szegénység mérséklődött. Ritchie ezt a szemléletet adaptálja a környezetvédelemre, és már nem a tagadás, hanem az adatokon alapuló derűlátás vezérli.

A könyv alcíme - Hogyan válhatunk az első generációvá, amely fenntartható bolygót teremt? - már önmagában is provokatív kérdéseket vet fel a megszokott gondolkodásmóddal kapcsolatban. Ritchie nem rejti el a problémákat, sőt, már az első oldalaktól kezdve világosan kifejti, hogy a helyzet rendkívül súlyos, és az emberi tevékenységek következményei katasztrofális következményekkel járhatnak, ha nem cselekszünk sürgősen és bölcsen. Az a három állítás - a helyzet valóban rossz, de a korábbi állapotokhoz képest van előrelépés, és van lehetőség a javításra - egyszerre érvényes, és ez a hármas keret adja meg a könyv logikai felépítését.

A könyv hét alapvető környezeti problémát elemez, mindegyiket egy külön fejezetben tárgyalva: légszennyezés, klímaváltozás, erdőirtás, élelmiszer-termelés, biodiverzitás csökkenése, óceáni műanyagszennyezés és túlhalászat. Minden fejezet három jól meghatározott lépést követ: először történeti áttekintést nyújt, majd részletes statisztikai elemzést végez, végül pedig konkrét megoldási javaslatokat kínál. Ez a világos és logikus felépítés lehetővé teszi, hogy a könyv bármelyik szegmenséhez bármikor visszatérjünk, így a téma mélyebb megértésére is lehetőség nyílik.

A könyv szíve az adat, amely mint egy megbízható iránytű vezet végig a szerző érvelésén. Minden egyes állítás mögött hosszú távú trendek állnak, legyen szó a kén-dioxid-kibocsátás csökkenéséről, az energiahatékonyság növekedéséről vagy a zöld területek terjedéséről különböző régiókban. A szerző alaposan elemzi ezeket a mutatókat, hogy megerősítse a fenntarthatóság felé tett lépéseink pozitív hatásait.

Például a pálmaolaj Ritchie szerint nem ördögtől való: mivel hektáronként tízszer több olajat ad, mint más alternatív növények, a teljes betiltása paradox módon pont hogy több erdőirtáshoz vezetne, hiszen ugyanannyi olaj előállításához sokkal nagyobb területet kellene művelés alá vonni. A műanyag szívószálak betiltása is elsősorban szimbolikus jelentőségű lépés, nem rendszerszintű megoldás, szerinte a valódi áttörés inkább a globális dél országaiban megvalósuló hulladékgazdálkodási reformoktól várható.

A műtrágyák és a GMO-k nem feltétlenül tekinthetők kifejezetten károsnak, hiszen helyes alkalmazásukkal jelentősen hozzájárulhatunk az élelmezésbiztonság növeléséhez, miközben csökkenthetjük az ökológiai lábnyomunkat is. Ritchie felhívja a figyelmet arra is, hogy a bio- vagy helyi élelmiszerek nem mindig fenntarthatóbb alternatívák, mint a nagyüzemi, hatékony termelési módszerek, amelyek kevesebb erőforrást igényelnek az egységnyi élelmiszer előállításához. Továbbá, a mikroműanyagok problémája - bár valóban figyelemfelkeltő - gyakran elvonja a figyelmet azokról a sokkal komolyabb fenyegetésekről, mint például a túlhalászat vagy a korallzátonyok pusztulása, amelyek sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak a tengeri ökoszisztémák számára.

Ezek az állítások természetesen sokaknál kiválthatják az ellenérzést, különösen, ha a környezetvédelem erkölcsi kérdéssé válik, nem pedig gyakorlati problémamegoldássá. Ritchie viszont világosan állást foglal: ha a cél a globális, rendszerszintű változás, akkor nem engedhetjük meg magunknak a dogmatizmust.

A könyv egyik legmeghatározóbb megállapítása, hogy számos környezeti mutató esetében már túlléptünk a csúcsponton. A fosszilis energia felhasználása, a légszennyezés és az erdőirtás sok országban csökkenő tendenciát mutat, még ha globálisan ez nem elégséges ütemű is. Ritchie példája alapján az Egyesült Királyságban ma egy átlagos ember szénlábnyoma alacsonyabb, mint nagyszüleié a hatvanas években, ami elsősorban az energiaszektor átalakulásának tudható be.

Az élelmiszer-termelés területén is találunk biztató jeleket: úgy tűnik, hogy a mezőgazdasági földhasználat globálisan elérte a csúcspontját. Ez azt jelenti, hogy az emberiség talán már nem igényel egyre több területet az élelmiszer előállításához, ami reményt ad a természetes élőhelyek megőrzésére. A kedvező trend folytatódásához azonban kulcsfontosságú lenne a húsfogyasztás - különösen a marhahúsé - csökkentése, hiszen az állattartás messze a legnagyobb földigényű ágazat, és jelentős mértékben hozzájárul az üvegházhatású gázok kibocsátásához is.

A globális gabonatermelésnek csupán az ötven százaléka kerül közvetlenül az emberek asztalára. A fennmaradó rész jelentős része állati takarmányként találja meg hasznosítását, míg körülbelül 11 százalékát ipari felhasználásra, például bioüzemanyag előállítására fordítják. Ezen arányok országonként változóak: például Csádban a megtermelt gabonafélék lenyűgöző 96 százaléka közvetlen fogyasztásra kerül, míg az Egyesült Államokban ez a szám csupán 11 százalékra rúg.

Ez az arány rávilágít a természetes ökoszisztémák szembetűnő lecsökkenésére, amely párhuzamosan jár az ökológiai egyensúly felborulásával is.

Lényeges észrevétel, hogy a legtöbb kedvezőtlen környezeti trend fordított U alakú ívet rajzol ki: eleinte növekszik, aztán elér egy csúcsot, majd ezt követően csökkenni kezd. Az emberi civilizáció számos esetben már eljutott ehhez a csúcsponthoz vagy akár túl is lépte azt, ami biztató jel, amennyiben sikerül felgyorsítani a csökkenő tendenciák érvényesülését.

Ritchie világosan kifejti, hogy az egyéni döntések önállóan nem elegendőek a válságok megoldásához, de kulcsszerepet játszhatnak a társadalmi támogatás megerősítésében. Minden fejezet végén a szerző összegzi, hogy mit tehetünk mi magunk, valamint milyen lépések szükségesek a döntéshozók részéről. Ez a párhuzamos megközelítés segít az olvasóknak abban, hogy ne érezzék magukat tehetetlennek, miközben reálisan felmérhetik saját befolyásukat.

Bár a könyv valóban új perspektívát kínál, nem árt kritikusan olvasni. Ritchie ugyanis mélyen hallgat azokról a strukturális, politikai és gazdasági erőkről, amelyek valójában hátráltatják a változást: a fosszilisipar lobbierejéről, a geopolitikai játszmákról vagy éppen az intézményi bénultságról. Megemlíti ugyan a szisztémás átalakulások szükségességét, de nem kínál eszközöket ezek kikényszerítésére. A "vezessük be a karbonadót" típusú javaslatok már régóta terítéken vannak, de évtizedek óta alig haladnak. Hiányzik a könyvből annak mélyebb elemzése, hogy miért nem történt mégis rendszerszintű változás. Bár a szerző célja nem a részletes közgazdasági vagy politikai áttekintés volt, ezek gyengítik az érvek gyakorlati alkalmazhatóságát.

Időnként erőteljes leegyszerűsítésekkel él. Például a műanyaghulladék problémáját szinte kizárólag abból a nézőpontból közelíti meg, hogy miként lehet megakadályozni, hogy az óceánokba kerüljenek a műanyagok. Az, hogy mi történik a lerakókban vagy a szemétégetőkben, illetve hogy mennyi energiát igényel az előállításuk, mintha lényegtelen lenne. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja a klímaváltozásra gyakorolt hatásukat is.

Sajnos a klímaváltozás egyik legaggasztóbb aspektusáról, a visszafordíthatatlan fordulópontokról, ritkán hallunk elegendő szót. Ezek a kritikus pillanatok óriási hatással lehetnek a bolygónkra és az életünkre.

De hiányoznak az etikai kérdések mélyebb vizsgálatai is. Például egy adott gazdasági gyakorlat lehet ugyan fenntartható, de nem feltétlenül etikus, például az állatjólét szempontjából. A könyv tehát egyértelműen pragmatikus, néhol a moralizálás kárára.

Ez a megközelítés valószínűleg nem fogja elnyerni azok tetszését, akik kizárólag a radikális rendszerkritikában hisznek, vagy akik szerint csak alapjaiban lehet megmenteni a bolygót. De azok számára, akik kiutat keresnek a bénító bizonytalanságból, és valódi hatást szeretnének elérni, az Ez nem a világ vége című könyv értékes muníciót jelenthet. Bár nem forradalmi, de egyértelműen hiánypótló hangot képvisel az apokaliptikus jóslatokkal és zöldmarketinggel túltelített diskurzusban. Ritchie optimizmusa nem naivitásból fakad, hanem tudatos stratégia: az adatok segítségével mutatja meg, hogy a világ állapota számos területen már most is jobb, mint korábban volt, és még jobbá is tehető. A könyv célja nem az, hogy elaltassa a felelősségérzetünket, hanem hogy megerősítse bennünk: van lehetőség a változásra, és nem vagyunk teljesen tehetetlenek a globális problémákkal szemben.