Szavanna szívében, egy különös menedék áll: egy kádban pihen egy lefejezett zsiráf nyaka, mint egy absztrakt műalkotás, amely a természet és az emberi kéz furcsa találkozását jelzi. Az aranyló fű között, ahol az élet és a halál határvonalát nehezen lehet

A vadon élő állatok védelme Dél-Afrika gazdaságának egyik alapvető pillére és meghatározó jellemzője. Az ország nemzeti parkjai és természetvédelmi területei nemcsak a biodiverzitás megőrzéséért felelnek, hanem számos munkalehetőséget is kínálnak, hozzájárulva ezzel a helyi közösségek fenntartható fejlődéséhez. Az ilyen területek a szolgáltatási szektorban is jelentős részesedéssel bírnak, mivel évente több millió gazdag európai és amerikai turista látogat el Dél-Afrikába, hogy a természetes élőhelyükön csodálhassák meg a zebrákat, elefántokat, orrszarvúakat, oroszlánokat és krokodilokat. E turizmus nem csupán gazdasági hasznot hoz, hanem a természeti értékek megóvására is ösztönzi a helyi lakosságot.

A gazdasági szempontok mellett a szektor leglényegesebb feladata a nevében is tükröződik: a vadon élő állatok és az őshonos természet védelme. Különösen fontos, hogy a gyors városfejlesztés és építkezések közepette elegendő terület álljon rendelkezésre a veszélyeztetett fajok megóvásához. Ez gyakran emberi beavatkozást igényel, hogy biztosítsuk ezen élőlények fennmaradását és védelmét.

Az utóbbiakhoz szerettem volna egy kis színt vinni, ezért úgy döntöttem, hogy két hétre ellátogatok Bela Belába, a Cheetah Experience nevű helyre.

Soha nem hittem volna, hogy éppen én leszek az, aki két hét leforgása alatt megakadályozza a gepárdok kihalását. Miközben vágyom egy kis időre a világ zajától való elvonulásra, úgy tűnt, remek lehetőség arra, hogy mindezt egy igazán értékes céllal ötvözzem.

Így találtam magam egy októberi napon, szerda reggel 6-kor egy dzsip hátuljában, végeláthatatlan narancssárga földön zötykölődve egy csapat vadidegen társaságában. Ők már gyakorlottan ugrottak le az autóról és vonultak be az önkéntesszobába ledobni a hátizsákjaikat, és néztek rá a beosztásukra. Volt köztük, aki ekkor már hét hete önkénteskedett a szervezetnél, így pontosan tudta, hogy mi a dolga.

A körülbelül 10-12 fős önkéntescsapat tagjai között egy izgalmas elágazás történt: az emberek egyik fele az „oroszlán oldal” felé indult, ahol a macskafélék és más ragadozók sokszínű világa várta őket, természetesen a gepárdok kivételével. Itt találkozhattak karakálokkal, szerválokkal, kanadai farkasokkal, sivatagi rókákkal, vadmacskákkal, leopárdokkal, hiénákkal és magukkal az oroszlánokkal, akiknek hatalmas jelenléte lenyűgözte a látogatókat. A csapat másik fele viszont a hússzobába és a „gepárd oldalra” tartott, hogy együtt dolgozzanak a szervezet munkatársaival az aznapi etetések előkészítésén, biztosítva, hogy minden ragadozó a legjobb falatokhoz jusson.

Jason, az oroszlánokért felelős állatgondozó javaslatára aznap reggel az oroszlán csapattal töltöttem az időmet, de egyelőre csak kívülről figyelhettem az önkéntesek tevékenységét. Ahhoz, hogy valóban aktívan részt vehessek a munkában, először át kellett néznünk a rám vonatkozó fontos szabályokat. Ezen kívül az egyik tapasztalt gondozó is körbevezetett, hogy közelebbről megismerhessem az állatokat és megérthessem, hogyan zajlik a mindennapi életük.

Így tehát az első reggelem során kívülről figyeltem az oroszláncsapatot, akiket mély irigységgel szemléltam. Még csak nem is sejtettem, milyen bátorság lakozik bennük, ahogy határozottan beléptek a különböző vadállatok közé. Az állatok többsége boldog kiscicaként simult a lábaikhoz, míg az oroszlánok felfedezték területüket, szorgalmasan takarítva és friss vizet öntve a tálkáikba. Az egész jelenet egyfajta harmonikus rendet sugallt, amit én, mint kívülálló, csodálattal figyeltem.

A csapatmunka erejével a kistestű macskafélék, rókák és farkasok területén az önkéntesek körülbelül 30-45 perc alatt végeztek a feladatukkal. Ezután azonban egy sokkal komolyabb kihívás várt rájuk: a leopárdok, hiénák, oroszlánok, valamint Blaze, a puma és Fushan, a tigris. Hozzájuk való belépés nem volt olyan egyszerű; a kifutójuk általában legalább 4-5 "cellából" állt, amelyeket egyenként kellett lezárni a biztonság érdekében.