Milliós nézőközönséggel rendelkező YouTuber döntött úgy, hogy hátborzongató horrorfilmet készít. Aztán jött a meglepetés: amit ezután tett, az mindenkit sokkolt!
A Shelby Oaks című horrorfilm körüli izgalom legfőbb forrása nem is magában a filmben rejlik, hanem annak alkotójában: Chris Stuckmannban. Ő az, aki az utóbbi évtizedben filmes youtuberként vált ismertté, és a milliós nézettségű közönsége már jól ismeri részletes kritikáit és elemzéseit. Olyan filmeket vett górcső alá, mint a Jelek vagy a Prometheus, ezzel nemcsak a filmes világban szerzett rangot, hanem egy teljes karriert is épített magának és feleségének, a Sam Liz néven ismert Samantha Elizabethnek. Érdekesség, hogy mindketten a Jehova tanúi közösség tagjai voltak, de végül elhagyták ezt a közösséget. 2021-ben, amikor Stuckmann bejelentette első játékfilmje, a Shelby Oaks készülését, a házaspár életében egy másik fontos esemény is történt: két gyermekük született. Ha tehát a film legérdekesebb aspektusa egy alkotó története, az talán azt jelzi, hogy a cselekmény és a feszültség nem feltétlenül áll a helyzet magaslatán.
A youtuberség alapelve az, hogy reagálsz valamire: filmekre, trendekre, algoritmusra, bármire. A Shelby Oaksot sehogy máshogy nem lehet értelmezni, mint reakciókat más horrorfilmekre, főleg azért, mert nemhogy nem áll meg a lábán, hanem általában össze is csuklik akkor, amikor valami saját állítást kell meghoznia a világról vagy a készítők szándékairól. A főszereplője egy több mint egy évtizede eltűnt youtuber (Sarah Durn), aki három barátjával együtt különböző paranormális tevékenységeket vizsgált, de egy nap nyoma veszett egy isten háta mögötti szellemvárosban. Sok-sok évvel később a nővére (Camille Sullivan) ajtaján egy zavarodott férfi kopogtat, majd fejbe lövi magát. A kezében egy kazetta, rajta a szellemváros neve.
Hol van itt a reakció? A Shelby Oaks mintha megpróbálná lemásolni a Silent Hillt, az Örökséget és még néhány másik horrorfilmet, de a másolás olyan, mint amikor valakinek eltörik a ceruzája közben. Stuckmann rendezői kézjegye sajnos elég gyenge, a színészekből nem tudja kihozni a legjobbat. Bár a riogatás könnyedén megy neki – a stratégiai pillanatokban mindig ott vannak a feszültséget fokozó, diszharmonikus hegedűk –, de képtelen egy olyan atmoszférát vagy érzelmi ívet fenntartani, ami ne fulladna unalomba.
Az unalom pedig rettenetes érzés egy horrorfilm közben. Stuckmann összehozhatna valami feszültséget abból az elég ügyetlen tizenöt percből, ahogy a film kezdődik, amikor még úgy tűnik, a Shelby Oaks egy found footage, azaz talált felvételekből készült horror lesz. Ezt a stílust én az utóbbi harminc évben nem tudtam teljesen megunni, még ha az ezer Blair Witch-klón és az évente jelentkező, egyre nehezebben elviselhető V/H/S-sorozat mindent meg is tett ezért. A found footage világot aztán a film teljesen elhagyja, hogy egy konvencionális horrorfilm legyen, ahol vannak utalások gyerekkori traumákra, démonológiára, szülői félelmekre. De a legerősebb tényező mégis az, amiről valószínűleg Stuckmann is tudna sokat mesélni: mi történik akkor, ha egy youtuber nyom nélkül eltűnik, és meddig emlékeznek rá?
A horrorfilm műfaja mindig is vonzó volt, nemcsak a közönség számára, hanem a filmkészítőknek is, hiszen anyagilag is kifizetődő lehet. Éppen ezért nem meglepő, hogy sok rendező a horrorral kezdi pályafutását. Ari Aster debütáló filmje, az "Örökség" sem csupán a rémisztés szándékával készült, hanem azért, mert a horrorfilmek finanszírozása viszonylag egyszerű, és még egy gyengébb kivitel is megtérülhet. Ezzel szemben Stuckmann esetében a helyzet fordított volt: ő maga indította el a Kickstarter kampányt, ahol nem producerek, hanem a saját lelkes rajongói támogatták a projektjét. A "Shelby Oaks" című filmet 2022-ben forgatták le, de ahhoz, hogy a film végül a mozikba kerüljön, három évnyi utóforgatásra és Mike Flanagan executive producer közreműködésére volt szükség (aki olyan sikerek mögött áll, mint az "A Hill-ház szelleme" és az "Álom doktor"). Mire a film 2025 végére megjelent, körülbelül tíz percnyi anyagot vágtak ki belőle, és sikerült egy jelentősebb amerikai forgalmazót is szerezniük. Az utómunkálatokra ráadásul a különböző sztrájkok is rányomták a bélyegüket, ami tovább bonyolította a folyamatot.
Ez a szedett-vedett, toldozgatott-foltozgatott hangulat egyáltalán nem tükröződik vissza Shelby Oakson munkájában, és sajnos nem pozitív értelemben. Meggyőződésem, hogy a legtöbb jelenet pontosan úgy készült el, ahogyan Stuckmann megálmodta és megrendezte őket. Ez az, ami igazán csalódást kelt: a Kickstarter, az internet demokratizálódása, és a YouTube-generáció felbukkanása azt sugallhatná, hogy ők új perspektívákat, friss nézőpontokat és izgalmas hangulatokat hoznak a horrorfilmek világába. Nem véletlen, hogy az A24 stúdió is jelentős összeget fektetett a fiatal Kane Parsonsba, hogy a neten népszerű Backrooms-videóiból megszülethessen az első egész estés filmje. A horror műfajához való ragaszkodás nem kötelező; például Kogonada, aki filmtörténeti esszék készítésében jeleskedett, most Colin Farrell és Margot Robbie főszereplésével dolgozik. Stuckmann filmje viszont remek példája annak, hogy az internetről érkező, közösség által finanszírozott, már többször is megvitatott horrorok is ugyanolyan gyenge kivitelezésűek lehetnek, mint azok, amelyeket a hollywoodi rendszer rendszeresen kiad.
