Tisztelt Miniszter Úr! Mikor lenne alkalma, hogy sorba álljon?

Azt hittük, már nem lehet lejjebb. Azt hittük, hogy az egészségügy, amely évek óta vergődik, amelynek romjai között orvosok és betegek egyaránt elvérzenek, nem lehet még kiszolgáltatottabb, még igazságtalanabb, még abszurdabb. Tévedtünk. Mert ez a rendszer mégis tudta überelni önmagát - azzal, hogy egy pénzügyi hátterű, kétes diplomás karrierpolitikusra bízta a túlélését. És Kamil Šaško éppen olyan miniszter lett, amilyen miniszterre a szlovák egészségügynek a legkevésbé volt szüksége: hozzá nem értő, érzelemmentes, érdektelen.

Talán egyszer tényleg eljön majd az a korszak, amikor az egészségügy vezetésére egy valóban szakmai hátterű ember kerül. Egy orvos, egy egészségpolitikai szakértő, valaki, aki testközelből ismeri a rendszer működését - és nem csak az Excel-táblák nyelvén. De ma még nem tartunk itt. Ma még az a realitás, hogy a London School of Business and Finance nevével villogó miniszter osztja az észt azoknak a nővéreknek, orvosoknak, betegeknek és hozzátartozóknak, akiknek mindennapja az állandó küzdelem - a várólisták, a szakemberhiány, a pazarló bürokrácia és az anyagi ellehetetlenülés labirintusában. És mindezt úgy teszi, hogy láthatóan fogalma sincs arról, mit jelent a másik oldalon állni. És talán nem is akarja megérteni.

A miniszteri posztban eltöltött tíz hónap során Kamil Šaško nemcsak hogy nem javította a helyzetet, hanem a meglévő, törékeny bizalom maradványait is sikerült elveszítenie. Ahogy egyre többen fordulnak el az állami rendszertől, a magánszektor egyre inkább vonzó alternatívává válik azok számára, akik még megengedhetik maguknak ezt a lehetőséget. Közben a miniszter olyan döntéseket hoz, amelyek nemcsak szakmai szempontból megkérdőjelezhetőek, hanem társadalmi szempontból is érzéketlenek. Nem meglepő, hogy többször is felmerült a leváltása, és egyre több beteg, orvos, szakmai szervezet, civil aktivista és parlamenti képviselő is kifejezi, hogy a türelem végleg elfogyott.

A legszembetűnőbb esetek közül érdemes kiemelni a mellultrahangos vizsgálat negyven év alatti nők számára történő csendes megszüntetését az állami finanszírozás keretein belül. Nincs kampány, nincs nyilvános diskurzus, és magyarázat sincs a döntés mögött. Csupán egy abszurd logikával indokolt lépés, ami azt sugallja, hogy ami ritka, az nem számít. De mi történne, ha ez a gondolkodásmód átszövi az egész egészségügyi rendszert? Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy egy különleges és ritka rákfajta kezelése nem éri meg az erőforrásokat? Hogy egy fiatal nő élete nem elég "költséghatékony"? A megelőzés nem csupán statisztikai adat, hanem az életminőség, a jövő és az emberi méltóság kérdése. Akinek ez nem világos, az ne vállalkozzon egészségügyi döntések meghozatalára.

De miniszterünk nemcsak elvett, hanem el is zárt. Az innovatív gyógyszerekhez való hozzáférés új szabályozása például olyan szigorú küszöböket vezetne be, amelyek szinte automatikusan kizárnák a ritka vagy súlyos betegségek célzott terápiáit a támogatott ellátásból. Ez pedig nem más, mint nyílt üzenet azoknak, akik az utolsó szalmaszálba kapaszkodnának: ti már nem számítotok. Aki nem tudja megfizetni a milliós kezelést, az nyugodjon bele a végzetébe. Talán lehetne ezt elegánsabban is mondani, de a döntések mögött ott van ez az üres, cinikus gondolat. És nem, ez nem a költséghatékonyságról szól, hanem az emberiesség hiányáról. Mert ha valamit nem tudunk mindenki számára elérhetővé tenni, az még nem indok arra, hogy senkinek se adjuk meg, akinek nincs elég pénze.

Miközben a szakma és a civilek tiltakoznak, a miniszter hallgat. Miközben a betegek adománygyűjtő kampányokkal koldulják össze a túlélés esélyét, Šaško a költségvetési egyensúlyról beszél. Ez a miniszter nem a gyógyításban hisz, hanem a kivonulásban. Nem a szolidaritásban, hanem az egyéni túlélés logikájában. Az állam - amit képvisel - nem az utolsó menedék, hanem egy szelektív rendszer, ahol a hangosak és gazdagok kapnak segítséget, a többieknek meg marad a sor végén való várakozás, vagy az önkéntes lemondás.

Ha már a szelektív rendszerek témájánál tartunk, ne feledkezzünk meg az adópolitikáról sem. A tranzakciós adóval sújtott magánorvosi praxisok – miközben az állami intézmények mentesülnek a kötelezettségeik alól – nemcsak gazdaságilag kerültek nehéz helyzetbe, hanem társadalmilag is másodrendű szereplőkké váltak. A helyzet logikája egyszerűen abszurd: az állam először kifizeti a szolgáltatást, majd visszaveszi belőle az adót. Az orvosoknak pedig két lehetőségük van: vagy a költségeket a betegekre hárítják, vagy egyszerűen kiszállnak a rendszerből. Ki szenvedi el ennek a következményeit? Az, aki nem tudja megfizetni a piaci árakat. Az, aki vidéken él, ahol már így is szakemberhiány sújtja a területet. Az, akinek nincsen választása. Mert a jól működő egészségügy alapja nem az, hogy mindenki fizessen, hanem az, hogy senki se maradjon ellátatlanul.

Šaško minisztersége alatt a rendszer közönye új dimenzióba lépett. Az abortusz törvénymódosítási javaslatai nem csupán szakmai szempontból, hanem morálisan is megkérdőjelezhetők: az online kérvényezhető terhességmegszakítás lehetősége gyakorlatilag kiiktatná azokat a biztonsági és emberi tényezőket, amelyek jelenleg azért léteznek, hogy a nő ne érezze magát magára hagyva. A konzultáció nem pusztán adminisztratív teher, hanem a legalapvetőbb figyelem jele. Az eltörlése csak annyit jelent, mint a szőnyeg alá söpörni azokat a szorongásokat, félelmeket és bűntudatot, amelyek e fontos döntés következményeként felmerülnek. Ezzel párhuzamosan a társadalmi üzenet is eltorzul: mintha az abortusz csupán egy gombnyomás lenne, nem pedig egy életre szóló emlék. Ez nem egyszerűsítés - hanem elidegenítés. Ez nem a szabadság megtestesülése - hanem a felelőtlenség megnyilvánulása.

A botrányos mentőtender csupán a jéghegy csúcsa volt. A közbeszerzés körüli zűrzavar, az átláthatatlan folyamatok, a már előre kijelölt nyertesek, valamint a háttérből irányított járműbeszerzések mind-mind újabb bizonyítékai annak, hogy itt nem rendszerszintű megoldások születnek, hanem egyfajta érdekek mentén történő osztozkodás folyik. A peremvidékeken élők, köztük sok magyar nemzetiségű beteg ellátása így még inkább az esetlegesség határvonalára került. Miközben a központi régiókban már másodmentők is rendelkezésre állnak, addig máshol az is kérdéses, hogy egyáltalán időben megérkezik-e a segítség. A miniszter, a nyilvános nyomásra reagálva, visszavonta a tender kiírását, de a döntésért viselt felelősség végső soron az ő vállát nyomja. Ő volt az, aki engedte, hogy ez a helyzet kialakuljon.

Itt vagyunk 2025 nyarán, egy olyan országban, ahol a legsebezhetőbb emberek a legnagyobb veszélyben vannak, hiszen az a rendszer, amelynek feladata lenne megóvni őket, cserbenhagyja őket. Egy egészségügyi miniszter áll a helyzet élén, akinek sincsenek világos elképzelései, sem bátorsága, sem empátiája – csupán politikai elkötelezettsége és megfoghatatlan önbizalma vezérli tetteit.

Talán valóban nem a legnagyobb bűn, hogy nincs egészségügyi végzettsége. De az már igenis bűn, hogy nincsen benne a legalapvetőbb emberi érzékenység azok iránt, akik a legjobban rá vannak utalva. És ez az, amit nem lehet kimagyarázni. Ez az, amiért mennie kellene.

Mert talán itt az ideje, hogy ne halogassuk tovább Kamil Šaško leváltásáról szóló ülést. Talán nem lenne szabad hosszú órákon át várakozni, amikor mentőt hívunk. Talán nem kéne extra díjat fizetni alapvető szűrővizsgálatokért egy olyan rendszerben, amelyet sokan még mindig "ingyenesnek" tartanak – miközben a csekkeken szépen látható az a kis mínusz, amit az állam minden hónapban levon tőlünk, cserébe pedig csak újabb sorban állást, elutasítást és cinikus közönyt kapunk. Mert a valóság az, hogy nem ingyenes – és ezen felül is fizetünk érte: az időnkkel, a méltóságunkkal és a kiszolgáltatottság érzésével. Fizetünk, amikor hónapokat kénytelenek vagyunk várni egy vizsgálatra. Amikor az orvosnak csupán percei vannak ránk. Amikor magánellátásra kényszerülünk, mert az állami rendszer már régóta nem képes ellátni bennünket. És még akkor is fizetünk, amikor már csak a remény marad nekünk.