Nincs keze, nincs lába, mégis ügyesen mászik és csúszik – Magyarország egyik legérdekesebb hüllője, a kuszma.
A múlt hét végén egy különös élményben volt részem Csobánkán, ahol egy színes kuszmával találkoztam. Ez önmagában még nem tűnik kiemelkedő eseménynek, hiszen gyerekkorom óta gyakran összefutok a kertben lábatlankodó lábatlangyíkokkal, sőt, néha még erdei siklókkal is. De ez a kuszma, amit láttam, teljesen más volt: élénk kék pettyek díszítették a testét, ami azonnal magával ragadott. Az izgalom átvett, hiszen a népmesékben a kuszmák gyakran koronát viselnek, és képesek teljesíteni az emberi kívánságokat. Más legendák szerint láthatatlanná tudják tenni az embert – nem igazán vágyom erre a képességre, de azért izgalmasan hangzik. Ugyanakkor hallottam olyan történeteket is, amelyek szerint egyetlen szempillantás alatt képesek megölni a gyanútlan áldozatukat, de nem a harapásukkal, hanem a farkukkal való szúrással. Nos, ez sem az a képesség, amire bárki is vágyhatna. Ráadásul, ha ezek a mítoszok nem volnának igazak, akkor is ott maradt a lehetőség, hogy a fűnyírás közben egy új fajt fedeztem fel. Ez a gondolat viszont már nem csupán izgalmas, hanem egy kicsit unalmasnak is tűnik a kívánságok teljesítéséhez képest, de mindenképpen figyelemre méltó!
Bár a kuszmák (hivatalosan lábatlangyíkfélék, Anguidae) nem rendelkeznek varázslatos képességekkel, mégis rendkívül különleges lények. Kígyóra emlékeztető megjelenésük ellenére valójában gyíkok, csupán a nevük is arra utal, hogy lábaik visszafejlődtek. Mark Wilkinson herpetológus véleménye szerint ezek az állatok számára a lábak zavaró tényezővé váltak az aljnövényzet sűrűjében és búvóhelyeikben, így a kuszmák sima testfelépítése valószínűleg arra szolgál, hogy könnyebben mozoghassanak a szűk járatokban, amelyeket nem maguk ásnak, de szívesen kihasználnak. E rendkívüli alkalmazkodás révén a kuszmák a természet rejtett zugainak mesterei lettek.
Alaposabb szemrevételezés után világosan kiderül, hogy ezek a lények nem kígyók: farokvégeik hegyesség helyett lekerekített formát öltöttek, fejük pedig tipikus gyíkformát mutat. Testük zömökebb, mint a legtöbb hazánkban előforduló kígyófajé. De ez még nem minden; még a pislogás is jellemző rájuk (míg a kígyóknak, a gyíkokkal ellentétben, nincsenek szemhéjaik), ráadásul nyelvük sem olyan kifejezetten villás, mint a kígyók esetében. A mozgásuk is eltérő: jóval lassabbak, mint például a siklók, de a nevük (slow-worm) alapján elvárt lassúsághoz képest nem is annyira lomha, ami remek példa a félrevezető állatnevezésre, mivel ez a szegény kis lény valójában nem lassú, és még csak nem is féreg!
A gyíkok érdekes világában nemcsak a színpompás megjelenésük, hanem a különleges védekezési technikáik is lenyűgözőek. Ha veszélyt éreznek, egy meglepő taktikával élnek: ürülékükkel szennyezik be támadóikat. Amennyiben ez a módszer nem bizonyul elegendőnek, a gyíkok egy másik, drámai lépéshez folyamodnak: le tudják dobni a farkukat, hogy ezzel eltereljék a ragadozók figyelmét, miközben ők gyorsan menekülnek. Érdekes módon azonban a kuszmák nem tudják ezt a mutatványt többször megismételni, mint más gyíkfajok. Miután ledobták a farkukat, az újból nő ugyan, de az új farok mindig rövidebb lesz, mint az előző, és a gyíkok esetében ez a testhossz jelentős részét, akár 40-50 centimétert is kitehet. A farok elválasztási pontjának pontos megértéséhez azonban az állat kloákájának megkeresése lenne szükséges – ám figyelembe véve a gyíkok védekezési stratégiáit, ez nem tűnik a legbölcsebb lépésnek, sőt, a második módszer alkalmazása sem kifejezetten etikus.
Térjünk vissza a kert mélyén felfedezett állatra: miután alaposan körülnéztem, rájöttem, hogy bizony ez egy kuszma, de nem olyan, mint amilyet eddig ismertem. Kíváncsiságom hajtott, így utánanéztem, milyen fajták léteznek belőle. Az MME információi szerint Európában legalább négy kuszmafajról beszélhetünk, de lehetséges, hogy öt is van: ide tartozik a közönséges lábatlangyík (Anguis fragilis), a kékpettyes lábatlangyík (A. colchica), a görög lábatlangyík (A. gracea) és a pelopponészoszi lábatlangyík (A. cephallonica). Ráadásul felmerült az ötlet, hogy az Appennini-félsziget lábatlangyíkjait külön fajjá kellene nyilvánítani.
Miután rábukkantam egy igazán impozáns kuszma kék pettyekkel díszített példányra, elkezdtem gyanakodni, hogy talán nem egy új fajt fedeztem fel, de mindenképpen egy különleges ritkaságra akadtam. Az MME térképe alapján ugyanis a kékpettyes lábatlangyík nem túl gyakori vendég Csobánkán, ahol ez a különleges lény velem keresztezte az útját.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kékpettyes nem az egyetlen, amelyik kék pettyekkel büszkélkedhet: a kuszma színe a korától (a lábatlangyíkok a természetben akár 25-30 évig is élhetnek, míg a Koppenhágai Állatkertben egy példány állítólag elérte az 54 éves kort is) és a nemétől függően is változatos lehet. A kuszma színét bronzos, acélos vagy éppen kékes árnyalatok jellemzik, ami nem meglepő, hogy különböző országokban eltérő neveken emlegetik.
A közönséges lábatlangyík (A. fragilis) hímjein is lehetnek kék pettyek, a nőstényeken nem, de a kékpettyeseknél (A. colchica) még ez is előfordulhat, igaz, ritkán. A két faj között nem egyszerű különbséget tenni, de nem is lehetetlen: az MME szerint van néhány megkülönböztethető alaktani bélyeg, amely segíthet a két faj elkülönítésében. Ilyen például az, hogy a kékpettyes hallónyílása jól látható, a hétköznapié nem, illetve az orrnyeregpajzs és a homlokpajzs a kékpettyeseknél összeér, míg a közönségesnél nem. Az már csak hab a tortán, hogy "a kékpettyes lábatlangyík testének középtáján 26-30 hátpikkelysor található", míg a közönségesnél csak 24-26.
Ez nem az első kuszmarodeóm, sőt, mondhatni, már gyakorlatilag otthonosan mozgok közöttük. De be kell vallanom, soha nem voltam olyan figyelmes, hogy a gyíkok fülét vagy hátuk pikkelysorát szemügyre vegyem; az orrnyeregpajzsra pedig csak most, a találkozásunk után kezdtem el gondolni. Azóta, hogy szembesültem e különös lényel, sokszor előbányásztam a róla készült fényképeket, hátha sikerülne tisztázni a dolgot. Rájöttem azonban, hogy egyedül nem fogok boldogulni e rejtély megoldásában, így hát felkerestem Wenner Bálintot, az ELTE mesterszakos biológushallgatóját és az Ökológiai Kutatóközpont kutatóját, hogy segítsen az azonosításban.
Segített is: a fényképes bizonyíték és a megtalálási hely alapján úgy tűnik, hogy nem kékpettyes, hanem közönséges lábatlangyíkról van szó, bár a hím példányon feltűnően élénk kék mintázat figyelhető meg. Wenner szerint ez az élénk színárnyalat egyértelműen a hímet jelzi. A hímtől nem messze azonban egy nőstény is feltűnt, ám rajta a kék pettyeknek nyoma sem volt. Ő sokkal gyorsabban eltűnt a bokorban, így sajnos róla fényképet sem tudtam készíteni.
Mint írta, "a nálunk élő két lábatlangyíkfaj elkülönítését elsősorban elterjedés alapján szoktuk végezni, az ökölszabály az, hogy a Dunától nyugatra közönséges lábatlangyík, a Dunától keletre kékpettyes lábatlangyík él. A helyzet azonban bonyolódik a Dunazug-hegységben, mivel a Pilis és a Visegrádi-hegység, valamint a Börzsöny is hibridzóna, itt találkozik a két faj, és itt keverednek is, a Pilisben talán inkább a közönséges dominál, de ettől még kevert állomány".
Na de akkor mit találtam én szombat délután az aranyesőbokor alatt? Wenner szerint nagy valószínűséggel közönséges lábatlangyíkot, olyat, amilyet Csobánkán és környékén már ő is gyakran megfigyelt, és a pikkelyállás alapján az A. fragilishez sorolt. A gyík fejéről készült közelebbi kép alapján viszont már finomította az álláspontját, eszerint "ez egy hibridzónás, de inkább közönségesre hajazó egyed", de ez a hím "tényleg egy ritka kék példány, nem mindennapi".
A kuszma valóban különleges helyet foglal el a magyar hüllők között. Míg a székely pásztorok a helyi kígyókat szinte minden esetben elpusztították a biztonság kedvéért, a kuszmát különös módon megkímélték. Ez részben a népi elnevezésének köszönhető, amely a "törékeny gyík" vagy "lábatlan gyík" kifejezéseket tartalmazza – hiszen a genusz alapján helyesebb lábatlangyíknak nevezni. Az emberek jól tették, hogy nem bántották, hiszen a kuszma valójában a kertek jószívű segítője, aki főként meztelencsigákkal és földigilisztákkal táplálkozik. Ez a táplálkozási szokás azonban problémákat is okoz számára: a Cardiffi Egyetem által indított hatéves kuszmakutató projekt során titkolták, hol élnek ezek a gyíkok, mivel Angliában már el is kezdték őket lopni, hogy megóvják a kiskerteket a csigák inváziójától. Érdekes módon a kuszma az egyetlen olyan élőlény, amely hasonlít a kígyókra, és Írországban is megtalálható, bár nem őshonos. Valószínűleg őt is a csigák elleni harc érdekében hurcolták oda, ahogyan azt a walesiek is teszik. Magyarországon a kuszma védett fajnak számít, természetvédelmi értéke 25 ezer forint. Mivel már találkoztam egy ritka kék példányával, akivel barátságot kötöttem, számomra sokkal értékesebbnek tűnik, de tudom, hogy a törvények nem egyedi esetekre vonatkoznak. Fűnyírás közben azonban különösen ügyelni fogok rá, hogy óvjam ezt a különleges kis lényt.
