A Sötétség: a paródia és a komolyság határvonalán, fejjel lefelé egyensúlyozva.
Az album nem csupán a színpad varázsára készült, hanem egy igazi kísérleti terep is, ahol különféle stílusok találkoznak. Található rajta egy autentikus country nóta, amely hűen tükrözi a műfaj esszenciáját, valamint egy dal, amely a hatvanas évek olasz táncdalaiból merít inspirációt. Emellett számos humoros utalás is fellelhető, amelyek a zenetörténet nagy alakjaira reflektálnak.
A The Darkness sikerének hátterében szerintem az áll, hogy mindig hűek maradtak önmagukhoz, és sosem próbáltak meg mások elvárásainak megfelelni. Szabadon alkotnak, és azt csinálják, ami igazán inspirálja őket. Már több mint egy éve figyelemmel kísérem Justin Hawkins videoblogját, ahol élénk és spontán módon reagál mások zenei klipjeire, megosztva a véleményét a zenéről és annak vizuális megjelenéséről – de elsősorban a zenére helyezi a hangsúlyt. Ugyanolyan lelkesedéssel beszél Lola Young popslágeréről, a Messy-ről, mint a Wolf Alice legújabb daláról. Justin rendkívül gyorsan észleli a zenei "inspirációkat" – legyen szó akkordmenetekről, riffekről vagy dallamokról –, ami azt mutatja, hogy mély zenehallgatói háttérrel rendelkezik. Profi zenészként pedig pár mondatban képes világosan elmagyarázni a fiatal rajongóknak, miért nem érdemes minden felkapott popsztár termékére rábízni magukat. Szóval, tényleg nagy tisztelettel adózom Justin edukációs tevékenysége előtt is.
Ja, és még valami! Minden koncertjükön az ABBA instrumentális száma, az Arrival (Érkezés) a felvezető zene. Ez is telitalálat: egyszerre jelzi a banda színpadra érkezését, illetve azt, hogy felejtsük el a stílusfiókokat, mert ami jó, az feltétel nélkül jó - legyen szó bármilyen zsánerről.
A Dea Matrona nevű, teljesen átlagos pop-rockot játszó ír női duó kiváló előzenekarnak, mert az est végére szinte minden kitörlődik a fülünkből, amit fél órában produkáltak. Én két dologra emlékszem: a lányok külön megtapsoltatták magukat, amiért nyolc órát buszoztak Berlinből, az előző helyszínről, hogy itt lehessenek velünk, illetve hogy eljátszották (egy dobossal és egy gitárossal kiegészülve) a Fleetwood Mac korai korszakából származó Oh Well című számot. Azt viszont elfelejtették jelezni, hogy nem saját szerzeményt hallottunk. Justin Hawkins is csak a koncert végén köszönte meg nekik a felvezetést, miután egy stábtag odaszaladt hozzá és a fülébe súgott valamit...
Száz szónak is egy a lényege: ha valaki véletlenül ellátogat a The Darkness koncertjére, garantáltan rajongóként fog távozni.
A magas jegyárak miatt kétlem, hogy Pozsonyban akadt volna ilyen, de Justin és tettestársai bebizonyították, hogy a fokozatos építkezés, a sok fesztiválszereplés, a komoly hangszeres és egyéb tudás, valamint a hatalmas lelkesedés végül meghozza gyümölcsét.
