A pályán a PMSC legendájának a legnagyobb kihívást éppen ők jelentették.
Felfedte, kik voltak a legnagyobb ellenfelei. Mészáros Ferenc összeállította a legjobb védők tízes toplistáját.
Mészáros Ferenc pályafutása során számos kiváló védővel került szembe, akik mind hozzájárultak ahhoz, hogy karrierje emlékezetes és izgalmas legyen. A PMSC ikonikus alakja most összeállította a legnagyobb ellenfeleinek egy tízes listáját, amelyben a legemlékezetesebb összecsapásait idézi fel.
Az utolsó név, ami eszembe jut, Jancsika Károlyé. Sokan ismerik, hiszen ő egy rendkívül szálkás, inkább inas védő volt. A játéka olyan volt, mintha minden csatárnak a hátára tapadt volna, mint valami pióca. Őszintén szólva, nem volt kedvem ellene játszani, mert olyan érzés volt, mintha egy ragadós állattal küzdöttem volna, ami nem akarja elengedni az embert.
Volt egy csapattársam, Patrick Van Veirdeghem, aki Lokeren után még néhány csapatban folytatta a pályafutását. Hihetetlenül kemény balbekk volt, aki talán nem annyira ismert a magyar szurkolók körében, de számomra óriási élményt jelentett vele játszani. Emellett egy igazán jó barátot is megismertem benne, ami még különlegesebbé tette a közös időnket.
Egy különleges játékos, Lei Clijsters, aki a KV Mechelen színeiben futballozott, mindenképpen megérdemli a figyelmet. Őt elsősorban a kivételes szervezőkészsége miatt emelném ki, és számomra külön öröm, hogy róla beszélhetek, hiszen amikor a csapat megnyerte a BEK-et, ő volt a kapitány, ha jól rémlik. Később, amikor Belgiumba kerültem, egy kupa mérkőzés során összecsaptunk a Lokeren csapatával, és kiütöttük őket. Az első találkozón 3-1-re diadalmaskodtunk, aminek során két gólt is szereztem – ez az élmény örökre velem marad! A második meccsen is betaláltam, így hatalmas érzés volt, hogy egy ilyen neves csapat és tehetséges játékos ellen tudtam eredményt elérni.
Ő barátom és egyben válogatott társam is volt. Kint Belgiumban is egymás ellen játszottunk, én a Lokeren játékosa voltam, ő pedig a Club Brugge-é. Hihetetlen jó csapatban volt, és ott nagyon jól tudta kamatoztatni a nagyon szolíd hozzáállását. Védekezésben egyszerűen megingathatatlan volt, úgyhogy ilyen szempontból ellene játszani nem volt egyszerű.
Fitos József neve következik. Pályafutását a Haladásnál kezdte, majd a Honvéd színeiben folytatta. Játékának jellegzetessége, hogy főként védekező középpályásként tevékenykedett, de belső védőként is megállta a helyét. Hihetetlenül kemény stílusa miatt sokáig emlékezetes marad számomra a becsúszásai, amelyek valódi élményt nyújtottak a nézőknek. Rendkívül szívós játékos volt, aki sosem adta fel a harcot.
Amikor bemutatkoztam a válogatottban, 1983-ban, akkor elsőre tíz-tízen pár perc jutott nekem, amikor Mezei György szövetségkapitány becserélt. Játszhattam így az egyik legkeményebb német védő ellen, aki Karlheinz Förster volt. Ebben az időben játszott Karl-Heinz Rummenigge is, aki szintén nagyon nagy német válogatott volt. Egyszerűen a pályán lenni is élvezetes volt. Emlékszem, alig rúgtam labdába, csak kóvályogtam, de hát nem is csoda, óriási, és nagyon jó játékosok voltak.
A negyedik játékos, akire gondolok, egy nigériai válogatott sportoló, aki sajnos már eltávozott az élők sorából. Stephen Keshinek hívták, és abban az időszakban, amikor én is Belgiumban játszottam, a Lokeren csapatát erősítette. Később az Antwerpen színeiben folytatta pályafutását, és rendkívül kemény játékos hírében állt – valódi kőszikla volt a pályán. Emellett rendkívül szimpatikus személyiség is volt, akinek a tehetsége és a játék iránti szenvedélye mély benyomást tett rám. Később Nigéria szövetségi kapitányaként is tevékenykedett, ami csak tovább növelte a tiszteletünket iránta.
A harmadik védő szintén a Kispest színeiben játszott, és az aranykorát élő Honvédban töltötte az idejét. Puskásék fénykorának emlékét követően Détári irányítása alatt érkezett a következő aranykorszak, amelyben Garaba Imre is szerepet játszott. Róla egy igazán különleges történetet tudok mesélni. Stuttgartban jártunk, és Garaba mindig is a legjobbnak tartotta magát. Ő volt az az ember, akit soha nem lehetett felülmúlni a védelemben, a magabiztossága pedig lenyűgöző volt – nem véletlenül lett nyolcvankétszeres válogatott. Egy alkalommal Jürgen Klinsmann, a fiatal és rendkívül tehetséges stuttgarti játékos, ragadta meg a figyelmemet, annyira lenyűgöző volt a játéka. Ekkor Garaba odajött hozzám, és azt mondta: "Ne őt nézd, te is olyan jó vagy." Érdemes megemlíteni, hogy sok válogatott meccset néztünk együtt, és büszkén hangoztattam, hogy mi ketten több mint százszoros válogatottak vagyunk, együtt. Ez a közös élmény még inkább összekapcsolt bennünket, és mindig is szívügyem marad.
A második játékos, akit megemlítek, nem más, mint Nagy Antal. Vele együtt szerepeltem a válogatottban, és sok emlékezetes pillanatot éltünk át. Antal egy impozáns figura volt: 190 centiméter magas, közel 100 kilós védő, aki nemcsak a fizikai erejével, hanem a játékintelligenciájával is kitűnt. Belső védőként vagy védekező középpályásként egyaránt megállta a helyét, és rengeteg taktikai fogást alkalmazott a pályán. Ha szükség volt rá, nem habozott elkaszálni az ellenfelet, vagy éppen ellenkezőleg, megfélemlíteni őket a jelenlétével. Emlékszem, hogyan tudta manipulálni a szituációkat, hogy soha ne kerülhessen hátrányba. Különösen emlékezetes számomra, hogy kapitányként is megmutatta, milyen fontos a csapat számára. Antal valóban az egyik legkeményebb védő volt, akivel valaha is együtt játszottam.
Elsőnek Brezniczky Sándor mondanám, ő a PMFC-ben játszott anno velem együtt. Azért őt mondom, mert az edzéseken elég jól meggyűlt vele a bajom. Hihetetlen kemény védő volt, és azt kell, hogy mondjam, hála Istennek egy csapatban játszottunk. Azóta is nagyon jó barátságban vagyunk nagyon örülök, hogy játszhattam vele. Továbbá ő volt az egyetlen olyan játékos különben, aki védő létére 10-es osztályzatot kapott a Nemzeti Sporttól. Úgyhogy ezúttal is, és utólag is gratulálok a Sanyinak ehhez.
