**Világfigyelészeti Cirkusz 6. - Nyafogás és Harc a Gaz Temu Ellen** A világ figyelői megérkeztek a hatodik cirkuszi előadásra, ahol a nyafogás és az ádáz küzdelem helyszínévé vált a színpad. A főszereplő ezúttal nem más, mint a hírhedt Gaz Temu, akinek
Nincs olyan internethasználó ebben a széles e hazában, aki az utóbbi hónapokban ne találkozott volna a Temu reklámjaival, amelyek egyszerre bájosak, kedvesek és néha kifejezetten idétlenek – mintha csak az embereket néznék hülyének. A reklámok lényege, hogy ha valaki a megfelelő forrásból tölti le a Temu-alkalmazást, ajándékba kaphat egy tabletet. E köré sok-sok kis drámai jelenetet szőttek, amelyek valószínűleg mesterséges intelligencia termékei, mert ha ez emberi kéz munkája lenne, akkor… hát, azt hiszem, az eredmény elég megosztó lenne!
De ne vágjunk a dolgok elébe!
Napi elfoglaltságom miatt, amely főként a Jurassic World nevű stratégiai játékra összpontosul (a fiammal kezdtük, ő hamar megunta, de én valahogy rabul ejtettem), gyakran futok bele ezekbe a kissé butácska reklámokba. Ugyanis, ha megnézek egy rövid filmet, 50 DNS-t zsebelhetek be – ami, nevethettek, de igenis számít! Persze, nem annyira, ha éppen egy 200 000 DNS-ba kerülő lényt szeretnék megszerezni, de mégis, jobb, mint a semmi! Általában nem figyelek a reklámokra, csak elindítom őket, miközben dolgozom (például most is írok, igaz?). A háttérben megy a dolog, így számtalan alkalommal hallottam ezeket a reklámokat, és miután a rettenetesen idegesítő, magyarul vérfagyasztóan hibás hangsúlyozású, a mondatok végére helyezett hangsúlyt ezerszer végigkísértem, elborzadva néha még a tartalmukat is megnéztem.
Hirtelen nehezen tudom összeszámolni, hány különböző, a szürrealitás határvonalán egyensúlyozó dramaturgiát alkalmaznak a tehetséges mesterséges intelligenciák. Az viszont biztos, hogy a filmek legalább négy alapvető kategóriába sorolhatók. Nézzük hát ezeket alaposabban!
Az első kategóriába azokat a reklámokat sorolhatjuk, amelyeknek alaphelyzete a következő: egy csúnyácska, zsíros hajú női főnök, aki az európai munkahelyi kultúrában szokatlan módon szinte megfenyegeti, de mindenképpen megfélemlíti a nála kétszer nagyobb férfi munkatársát. Az ijedt férfi kétségbeesetten emeli a kezét a feje elé, mintha ezzel jelezné, hogy itt bizony nem játék folyik, és ha a kamera nem lenne bekapcsolva, akkor a helyzet sokkal durvább lenne! A főnök dühét azzal próbálja levezetni, hogy megkérdőjelezi, miért nem hisznek az emberek a reklámoknak, amelyek azt ígérik, hogy a Temu helyes letöltésével ingyentabletet lehet kapni. Miután néhány szót váltanak, a feszültség oldódik, és boldog mosollyal közösen szelfiznek, noha a férfi arcán inkább kényszeredett a mosoly, mintsem őszinte.
A második típusú jelenetben animált könnyekkel küzdő nők guggolnak a földön, zokogva, amiért letöltötték a Temut, de az ingyen tablet elkerülte őket. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek más a sírási küszöbe; például amikor én is letöltöttem, és csak a nagy semmit kaptam, majdnem én is elsírtam magam. De valóban, rajzolt könnyeket ejteni?! De térjünk vissza a lényeghez: a síró nők köré egy öltönyös temus menedzser lép, aki - hangos és drámai módon - megkérdezi: "Mit csinálsz? Mi folyik itt?" (A kérdés vége géphangon felkunkorítva.) A lányok felugranak, és szenvedélyes vádbeszédbe kezdenek: "Te temus vagy, te hazug!", kiabálják, meg hogy "A Temutól vagytok, ugye?!", majd részletesen kifejtik a méltánytalanságukat. A menedzser megróvó pillantással néz a vele érkező, ünnepélyesen álló beosztottra, aki egy tabletes bőröndöt tart a kezében, mint valami szent ereklyét. A menedzser aztán elmagyarázza az ostoba töltögető libának, hogy csakis azok kapnak tabletet, akik egyszerre lépnek, és a megfelelő helyről töltik le az appot. Ezután újra könnyek, de most már az öröm könnyei; együttszelfizés, boldogság, és a síró nők élete végre kiteljesedik, mert most már van/lett nekik ingyentabletjük és ingyen tabletjük. (Egyébként a mai napig nem világos számomra - főleg nekem, aki szintén letöltöttem, csak gondolom, nem a megfelelő helyről -, hogy miért olyan fontos, honnan töltjük le azt a fránya appot. (?!?) Ezt a síró lányok is felvetik, kérdezve: "Mit számít az?", "Számít ez?", mire az öltönyös férfi határozottan válaszolja: "Természetesen számít", mintha ez mindenki számára nyilvánvaló lenne. Botrány, komolyan mondom.)
A harmadik típusú találkozásban egy nő - ez ám az életszerű szcéna! - egy másfél kilós régi tablettel sétálgat át az úttesten, bőszen nézegetve aztat, mikor majdnem elütik; a tablet leesik, eltörik, a nő hisztériás rohamot kap, az autóból kipattanó távol-keleti mánáher valósággal megtapossa és elrúgja a régi készüléket, és úgy odabasz egy újat a hisztis tyúknak, hogy ha az nem kapja a hasa elé védekezőn a kezét, a mellét azonmód leviszi. Na de hát ajándék lónak a hozzád vágott fogát semmiképp se nézzed, szerencsére ebből nem lesz harag, legfeljebb egy kis gyomorszájon kapás, mert ezek is hamarosan boldogságban teljesednek ki. A nőcinek lett új tabletje, megannyi menő fícsőrrel, gyorsan szelfiznek ők is egyet-kettőt, tízet, csücsörítve, naná, a báttya pedig indul tovább a csomagtartónyi tablettel - nyilván afféle Superman ő, aki elüti a lakosság régi tabletjeit, hogy ingyen adhasson nekik újat. Mondom én, hogy az angyalok köztünk járnak.
A negyedik típusú viták színterén azonban megfordul a dramaturgia: a hősök immár nem a régi, nyafogó, gyáva karakterek, hanem igazi férfiak (vagy bátor nők), akik saját kezükbe veszik a sorsukat. Nem várják a csodát, nem ülnek tétlenül, hanem felkerekednek, és egy vödör vízzel megrohamozzák az éppen arra haladó menedzserasszony autóját, akit dühük és frusztrációjuk hevében lelocsolnak, mert bár letöltötték az appot, mégsem kaptak ingyentabletet. (Egy zárójelben megjegyzem, hogy én is letöltöttem, és semmit sem kaptam, így hát szívesen felkerekednék a hatodikra, hogy egy vödör vízzel a kezemben leöntsem a menedzserasszonyt, aki épp a festői Ferencváros felé tart, ne adj’ isten, egy Teslában ülve, mintha Szingapúr lenne az igazi célpont.) A menedzserek kiugranak az autóból, és ahelyett, hogy a) pofán vágnák a kis forradalmárt; b) letisztogatnák az autójukat; c) megveretnék a napszemüveges testőrrel ezt az ifjú, vad forradalmárt, inkább elkezdik magyarázni a letöltés mikéntjét, mintha ez lenne a világ legfontosabb dolga. A főszereplő bátorsága kicsit meging, hiszen az indulattól remeg a szája széle, szemeiben a düh és a kétségbeesés keveredik (talán valaki a ChatGPT-t kérte, hogy írjon egy drámai jelenetet az arckifejezéséről), már-már sír, de végül összeszedi magát, és ahelyett, hogy visszavonulna, egy boldog pillanatban a menedzsernénivel közösen kezdenek el önfeledten szelfizni, mintha az egész jelenet nem is a dühükről szólna, hanem egy újabb, szürreális kalandról a modern világban.
Hogy is fogalmazzam meg… ezeknek a filmeknek egyetlen percük sincs, ami őszinte, életszerű vagy akár csak normális lenne. Tényleg, egy sincs. Még ennél is szánalmasabb az, amikor a „magyar vásárlók” kifejezést használják, mintha valami ingyenes tablettel akarnák megajándékozni őket, és ezzel mindenki másnak is megoldanák a problémáit. (Mindenki kapott, csak én nem, a francba... komolyan, kedvem lenne leguggolni, és animált könnyeket hullatni a helyzet miatt!)
Hosszan töprengtem azon, ki is írhatta ezeket a szcénákat, és arra a megállapításra jutottam, hogy nem létezhet olyan elvetemült és galád ember, aki ilyesmire képes lenne – így hát megbékéltem azzal a gondolattal, hogy csakis a ChatGPT lehetett a szerző, aki mindezt le is forgatta, természetesen. Ezen megnyugodtam: igaz, hogy nem hozott nekem ingyentabletet (pedig istenuccse, mindenhonnan letöltöttem azt a fránya Temut), de amíg a mesterséges intelligencia csak ilyen írásokat produkál, addig talán nem kell aggódnom amiatt, hogy az írásaimmal ne tudnám megkeresni a legújabb tablet árát. Még ha nem is „erőteljes, nyolcmagos processzor hajtja”, még ha nem is „a legfrissebb Android 14-es rendszert futtatja”, még ha nem is „24 gigabájt a tárhelye”, és ha nem is „csúcskategóriás készülék” (egérrel, billentyűzettel, érintőceruzával, meg még ki tudja mivel).
