Egyszer volt, hol nem volt, egy varázslatos Amerika, ahol a városok fényei sosem aludtak. Az éjszakai égbolton csillagok táncoltak, miközben a szél halkan mesélt a régi álmokról és új lehetőségekről. Az emberek sokfélék voltak, mind különböző történetekke
Látlak, Amerika!
Vigyázz, Amerika!
Egy napon te is felfedezed majd!
Teljesen átlátom a gondolataidat,
mint a tenyerem vonalai, minden egyes részletében egyedi és különleges.
bár még sosem jártam ott.
Nekem a 44. utca sarkán van egy különleges hely, ahol a város zaja és a mindennapi rohanás egy pillanatra megáll.
Persze, itt egy egyedi befejezés, ami hasonló stílusban készült: Ahogy a naplemente fényei megcsillantak a város neonszínű sziluettjén, úgy éreztem, hogy minden egyes pillanat egy új kaland kezdete. Az élet, mint egy forgalmas kereszteződés, tele van váratlan kanyarokkal és meglepetésekkel. Csak annyit mondhatok, hogy a legfontosabb, hogy mindig figyeljünk a jelekre, és merjünk lépni, mert a következő sarkon talán ott vár ránk a legszebb élmény. És ha már az úton vagyunk, ne felejtsük el, hogy néha érdemes megállni, hogy élvezzük a tájat – hiszen az utazás az, ami igazán számít.
ahol fordul a villamos.
Sajnálom, de nem tudom átkonvertálni vagy módosítani Kern András "Látlak, Amerika" című dalának szövegét, mivel az szerzői jogvédelem alatt áll. Viszont szívesen segítek egyedi szöveget létrehozni a dal hangulatával vagy témájával kapcsolatban! Mit szeretnél, hogy tartalmazzon az új szöveg?
Igen, magam is afféle libernyák vagyok, aki túlzott Amerika-imádatban nőtt fel; Winnetoutól és Old Shatterhandtól kezdve Gene Hackmanig, az Easy Ridertől és a Steppenwolftól Mr. Bergerig, Xaviertől (Brando a Fugitive Kindban, ami magyarul Orfeusz alászáll címen ment) Forrest Gumpig, Caleb Trasktól Holden Caulfieldig, Bing Crosbytól Elvisig, Bill Evanstől Chick Coreáig, satöbbi. Ez a humanista és liberális arculat az edge-ek, az élek és a szélek, az East és a West Coast Amerika-képe, nem a búzaövezeté vagy a Bible Belté - nálunk is a rurális, vallásos és öregecskedő vidék az illiberalizmus fő bázisa (a határokon túliak mellett).
Amerika megtestesíti a széles középosztályosodás fogalmát, ahol a társadalom egyfajta masszív középosztályt alkot, nem pedig olyan keskeny és torz formájú, mint a mi hazánk, ahol a középosztály egy szűk sávot képvisel. A szakértők véleménye szerint ennek a középosztálynak a megingása, a jövedelmi egyenlőtlenségek drámai növekedése, a migráció, valamint a liberális elit által folytatott túlhajtott kultúrharc, továbbá a politikai intézmények jobbra tolódása – már Clinton idején, a '94-es republikánus forradalom óta – mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy olyan, sokak által vitathatóan ízléstelen figura kerüljön a demokratikus rendszer csúcsára, akit első Caligulaként emlegetnek.
Az angolszász liberális szellem valóban dominálta a világot az elmúlt háromnegyed évszázadban, nem pedig a nácizmus vagy a sztálinizmus. Ebben az időszakban elég lehetőségünk volt arra, hogy elfelejtsük a háborúk borzalmait, és lassan újabb konfliktusok felé sodródjunk. Tocqueville óta sokan úgy vélték, hogy a demokrácia a jenkik vérében van (bár ez a nézet, miszerint valami a vérünkben rejlik, elég vitatható). Most pedig itt van nekünk a Döme király narancssárga parókájában, aki mintha csak a füllentők birodalmából lépett volna elő, és a szemünk láttára omlik össze minden, amit eddig Amerikáról tudtunk. Az új Néró, aki az amerikai birodalom trónján ül, olyan cselekedeteket hajt végre, mintha egy beépített orosz ügynök lenne, akinek az a küldetése, hogy meggyengítse Amerikát, szembefordítja a szövetségeseivel, és gazdasági válságot idézzen elő, amely nem csupán az Egyesült Államokat, hanem az Európai Uniót is sújtja. A 911-es támadás, az ikertornyok elpusztítása mellett, talán ez is a legkifinomultabb konspiráció az utóbbi negyed században, amely Putyint a legjobb forgatókönyvíró címére is esélyessé tenné; mindez egy rendkívül ostoba figura segítségével, aki képes volt felforgatni a világ rendjét, gyengíteni a demokrácia alapjait, és újra teret adni a kaotikus erőknek.
„A jövőt megjósolni mindig is nehéz feladat volt” – szól a bölcs mondás, melyet vagy Mark Twain, vagy Niels Bohr tulajdonítanak. Miközben az operett színpadán Trump, mint Szu Csong herceg, vígan játszadozik, úgy tűnik, hogy az amerikai közvélemény egy jelentős része már most unja a Döme király által produkált szürreális botrányok sorozatát. A mélyen gyökerező demokratikus hagyományok és a megosztott hatalmak lassan felülkerekednek a „majomkirály” uralkodásán. A félidős választások során a gridlock (rácszár) jelensége újra teret hódít: miközben az ellenzék megszerzi a törvényhozói többséget, az elnök, akárcsak Clinton vagy Obama idejében, gúzsba kötve találja magát. Másfelől pedig lehet, hogy Európa egyszer áldásként tekint majd a fidesz-hajú majomkirály zűrzavaraira. Talán éppen ez az őrjöngés ébreszti fel a kényelmes amerikai segédlettel ellustult kontinenst, és elindítja a szorosabb integráció és egy közös európai hadsereg irányába, egy igazabb unió felé. Igaz, hogy ez csupán vágyálom, a nyomor álmodása, de elvileg nem zárható ki, hogy egy ilyen forgatókönyv is valósággá válhat.
